Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Kya a vele való történések következtében hol óvatosabb, hol nyitottabb az emberekkel. Vágyik arra, hogy befogadják, hogy barátai legyenek, de közben tudatában van különcségének, másfajta neveltetésének, és fél közeledni másokhoz. Ő maga ritkán kezdeményez, és ha valaki megszólítja, kinyúl felé, időbe telik, mire megbízik benne. Vonzza a szerelem érzése, így közel kerül Tate-hez és Chase-hez (lásd lejjebb). Rajtuk kívül Jumpin’ és Mabel lesznek az egyetlen barátai, akik lányukként szeretik. Jodie-t tárt karokkal fogadja, és a szerkesztőjét, Mr. Fostert is őszintén megkedveli. Ám rajtuk kívül lényegében mindenkivel zárkózott. A felnőttekkel bizalmatlan, és a különbségek miatt a vele egyidős lányok csapatához sem tud közeledni. Közben a városiak végig kívülállóként kezelik, és bár vannak, akik kisebb segítséget próbálnak nyújtani neki, a többség inkább elutasító vele szemben.

A magány megélése is változó Kyánál attól függően, milyen visszajelzéseket kap másoktól. Néha terhesnek érzi a magányt, szívesebben tartozna egy közösségbe, máskor, egy negatívabb élmény után, úgy érzi, valójában nincs is szüksége senkire, és többre értékeli a madarak és a láp világának társaságát. Kya közben valójában végig szeretetre vágyik, de nem tudja, hogyan és kitől kérje, hogyan és kinek adja. Egy ideig a családja jelenti az egyetlen szeretetforrást, ám ezek a kapcsolatok nem őszinték, hiszen a szülők nem boldogok, és Kya anyja valójában magányos a sok gyerek között. Aztán a családja elhagyja a lányt, és innentől kezdve úgy tűnik, valahányszor nyit valaki felé, annak fájdalmas vége lesz. Ezek a csalódások mind azt erősítik benne, hogy jobb neki egyedül, de a magány érzésével csak nagyon lassan békél meg.

Kya főleg Chase esetében ad fel sok mindent azért, hogy ne érezze magát magányosnak. Elsősorban az ítélőképességét és azt, hogy hű legyen önmagához. Már az első találkozásukkor sejthetné, milyen ember valójában Chase, de nem törődik vele, mert Tate után fájdalmasabbnak érzi a magányt és vonzóbbnak a szerelmet. Így bármit elhisz Chase-nek, lényegében hagyja, hogy a fiú kihasználja, mert úgy hiszi, kettejük kapcsolata egyfajta életet, jövőt biztosítana a számára – még ha nem is feltétlenül egy boldog életet.

Az egyik tárgyi emlék az édesanya után a hamuvá égett levél, ami az elveszett lehetőségeket szimbolizálja, az anya és a családja elporladt, elveszett életét. A levél, az egyetlen igazi kapcsolódási pont az anyához örökre elveszett, és talán soha nem is létezett. Közben pedig ott vannak a női lét jelképei: a nyári ruha, a smink, a hajcsat, amiket Kya magára ölt, hogy ezzel valamennyire mégiscsak közel érezze magához az édesanyját. Igyekszik a bőrébe bújni, megérteni. Mindenhol a választ kutatja kínzó kérdésére, hogy vajon miért ment el, és közben lényegében az édesanyja sorsát is magára vállalja: ugyanúgy magányos lesz egy boldogtalan kapcsolatban.

Tate és Chase alapvetően egymás ellenpólusai: Tate őszintén szereti Kyát, míg Chase csak kihasználja. Ám bizonyos mozzanatok árnyalják a karakterüket. Tate is hibázik, amikor nem szakít rendesen Kyával, és mintha Chase-nek is lennének őszinte pillanatai, amikor valóban a lánnyal akar lenni. És míg Tate gondolataiba belelátunk néha, Chase szándékai homályosabbak maradnak. Ha csak kihasználni akarja Kyát, miért marad vele olyan sokáig, és miért őrzi meg a nyakláncot? Kya menekülést jelent neki a mindennapok elől? Akárhogy is, instabil, erőszakos karakter, akiben nem lehet megbízni, és akitől Kya félni kezd.

Kya érzései már sokkal inkább lekövethetőek. Láthatjuk, mit jelent neki az első szerelem, milyen félve tárulkozik ki Tate előtt, aztán hogyan éli meg az árulást, az elhagyatottságot, a magányt, és hogyan sodorja mindez Chase karjaiba. Chase számára nem az igaz szerelmet, hanem a kiutat jelenti elszigetelt életéből, az esélyt, hogy más élete legyen. És ezért kész áldozatokat is hozni.

Vitathatatlan, hogy Chase viselkedése sodorta Kyát a végkifejlett felé, de vajon másként alakulnak-e a dolgok, ha Tate rendesen szakít a lánnyal, és így kevesebb fájdalmat okoz neki, nem készteti felelőtlen lépésekre?

Kissé érthetetlen, miért marad Kya ennyire egyedül. Az iskolalátogatási felelős hamar feladja a próbálkozást, más szociális intézménytől nem jönnek érte, a nagyszülők és Rosemary sem kezd jobban kutakodni utána, a környéken élők, akik együttéreznek vele, csupán apró kedvességekkel támogatják. Igazi támaszt senki nem nyújt neki. A fő magyarázatot talán az a kor adja, amiben a történet játszódik. Ma már nehezebben elképzelhető, hogy egy ártatlan gyereket ennyire a sorsára hagyjanak. Jumpin’-ék maguk is kirekesztettek, és hiába hasonlítanak ebben Kyára, társadalmi szakadék húzódik közöttük. A város lakosai pedig elfordítják a fejüket, falat húznak maguk és a láp közé: ami odakint történik, az már nem az ő dolguk. Mindez az ’50-es és ’60-as évek felfogása, amikor még a nagyobb gyerekjogi mozgalmak nem érték el a hatásukat.

Így nehéz egyetlen konkrét embert megnevezni, akinek a hibájából Kya egyedül marad, hiszen mindenkinek megvan a háttértörténete, még Kya apjának is, aki képtelen volt feldolgozni a háború alatt történteket, és akinek a gazdasági világválság felforgatta az életét. Ennek ellenére az apa gyenge jellemként jelenik meg, aki képtelen alkalmazkodni a változó világhoz és egyben tartani a családját.

Kya tettét számos mozzanat készíti elő. Egész kiskorától kezdve kénytelen gondoskodni magáról és megvédeni magát. Már azalatt is, hogy a család együtt van, megtanulja, hogyan kerülje el az apját és térjen ki a veszély útjából. Egész gyerekkora és fiatal felnőttkora a védekezésről szól: hogyan kerülje el, hogy iskolába kelljen járnia, hogyan bújjon el a csúfolódó fiúk elől, hogyan kerülje az embereket. Jumpin’ védelmében leüti a két gúnyolódó fiút, és látja, hogyan működnek a természet törvényei, amik a túlélést szolgálják. Tudja, hogyan használja előnyére a lápot, hogyan tüntesse el a nyomait. Chase-szel szemben eleinte képtelen védekezni, hagyja, hogy a fiú hitegesse, de később a félelem arra sarkallja, hogy a saját túlélése érdekében tervet szőjön.

Tom védőbeszéde kicsit veszít erejéből amiatt, hogy a Kya ellen irányuló előítélet kevésbé válik hangsúlyossá a történet folyamán. Látjuk, hogyan viselkednek vele a városiak, amikor Kya bemegy közéjük, ám mivel ilyen jelenetből kevés van, az előítélet is kevésbé érezhető. Illetve kérdés, hogy Kyának nem kellett volna-e jobban nyitnia az emberek felé. Persze érthető, hogy óvatos és bizalmatlan, de túlzás lenne mindent a városiak előítéletére fogni, főleg mivel az egyáltalán nem tűnik erőszakosnak. És ehhez jön még a tény, hogy Kya ténylegesen gyilkolt, tehát az előítélet, ha volt is, igaznak bizonyult. Vagy a városiak hozzáállása hajszolta bele Kyát a gyilkosságba? Mivel meg sem próbál más megoldást találni a Chase jelentette problémára, és nem szól róla senkinek, ezt is túlzás lenne kijelenteni. Bármilyen borzasztó is mindaz, ami Kyával történik, lehetőségeinek beszűkülése nincs alátámasztva.

Az előítélet témája tehát kissé háttérbe szorul, mégis végigkíséri a könyvet. Látjuk, milyen kirekesztetten él a feketék közössége, és milyen előítélet irányul Jumpin’-ék felé. A városiak az egész lápvidéket megvetéssel kezelik, félreértelmezik. Nemcsak az ottlakókat, hanem magát a természetet is. Nem értik a láp törvényeit, és így nem értik Kyát.

A láp szinte önálló entitásként jelenik meg a történetben, élő, lélegző egységként, ami egyszerre ura az életnek és a halálnak. Látjuk költői szépségeit, a benne lüktető színes életet és kegyetlen törvényeit, amik valahol mégis az életet, a túlélést szolgálják. Így tele van ellentétekkel: egyszerre rejtekhely és veszélyekkel fenyegető vadon. Közben határvidék is, ami a szeszélyes, kietlen tengert összeköti a szárazfölddel, a várossal és így a civilizációval.

Kya a láp része, ahogy a láp is része a lánynak. A láp nem egyszerűen Kya anyjává és családjává válik, a lány maga is része az itteni természet körforgásának, teljes összhangban él a környezetével. A lápból szerzi élelmét, neki köszönheti megélhetését, belőle merít ihletet, és így elválaszthatatlan tőle.

Az ellentét érezhető a már említett előítéletből: a városiak nem értik a lápot, eltávolodtak tőle, miközben ott van a közvetlen közelükben. Ösztönösen lenézik a lápon élőket, akik szerintük képtelenek alkalmazkodni a civilizációhoz.

A legfőbb különbség azonban a két világ működését irányító törvényekben rejlik. A lápnak megvannak a saját törvényei, amiknek egyetlen célja a túlélés, a fajok fenntartása. A civilizált világ ezektől a törvényektől már rég elhatárolódott, az emberi közösségeket más elvek vezérlik. És tulajdonképpen ez Kya sorsának legfőbb formálója, nem az előítélet. Kya azért öl, mert a láp törvényei ezt diktálják. Az ellenséges hím betör a területére, fenyegeti a túlélését, Kya pedig a természetből azt látta, hogy ilyenkor a saját biztonságát kell szem előtt tartania. A városiak számára viszont ez felfoghatatlan hozzáállás, ahogy minden más is, amit a láppal szorosabb kapcsolatban élők tesznek.

A láp és a város a szükséges tudást is máshogy értelmezi. Az iskolában tanultak nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy valaki életben maradjon a lápon, míg a lápon szerezhető tudás felesleges a városi élethez, ami csak tovább mélyíti az ellentétet, hiszen ha nem ismerjük a lápot, nem is érthetjük meg. Owens így a városiak (és az emberiség) legfőbb bűnét a természettől való eltávolodásban látja.

A cím a város és a láp közötti ellentétre erősít rá. Kya ott él, ahol a folyami rákok énekelnek, ahol a természet viszonylag érintetlen. Ez egy más, misztikus világ, amitől az átlagember már elhatárolódott, az írónő mégis azt sürgeti, jobban meg kell ismernünk ahhoz, hogy nagyobb összhangban éljünk a természettel.

A könyvben a felnőtté válás a magánnyal párosul: Kya egyedül nő fel, egyedül lép át a gyerekkorból a felnőtt létbe, egyetlen tanítói a láp és Tate, akitől a szerelmet tanulja. Rajtuk kívül még Mabel siet a segítségére a nővé érés folyamatában. Kya viszonylag hamar felnőtté válik, hiszen magáról kell gondoskodnia, fiatalkora nem hasonlítható a városi gyerekekéhez. Ám ő is megtapasztalja a felnőtté válás rögös lépéseit: változó testét, a szerelem újdonságát, a bizonytalanságot, az útkeresést. Közben érése természetesebb, kevésbé modoros, mint a városi lányoké, és ez lesz egyik vonzereje is.

A versek főleg Tate-nél és Kyánál válnak jelentőssé. Fontos szerepet töltenek be Tate családjában, az apjával a vacsoraasztalnál egy humoros versből idéznek, ami Tate anyjának kedvence volt, és így kapcsot jelent közöttük. Később Tate ismerteti meg Kyát a költészettel, felfedi előtte a különböző verstípusokat, a költészet lényegét. Innentől kezdve mindketten idéznek fel magukban verseket, amik valahogy passzolnak életük aktuális szakaszához. A megjelenő versek hol a szerelemről, hol a természetről, hol ennek a kettőnek a párhuzamáról szólnak. Illetve ott van Kya édesanyjának versgyűjteménye, amivel mintha életének titkait fedné fel a lánya előtt, és így a versek őket kettejüket is összekötik.

Ezek a versek megihletik Kyát, és ő maga is írni kezd. Verseiben vagy a vele történteket dolgozza fel, vagy a szerelemről, a lápról, a magányról szóló töprengéseit jegyzi fel, hasonlatait a természet képeiből meríti. Azt, hogy verseit az újságban is megosztja, tekinthetjük segélykiáltásnak vagy kísérletnek a többi emberhez való kapcsolódásra. Gyilkos tettéről szóló versét azonban elrejti, nem mutatja meg senkinek. Ez a vallomás kimondottan kegyetlen. Nem magyarázkodik benne, nem védekezik, magát a halált, a gyilkos csapdát mutatja be. Vajon miért? Talán ezzel próbálja feldolgozni tettét, vagy az utókornak hagyja hátra, igazolva a természet törvényének erejét és szükségességét.