Patrick Ness/Siobhan Dowd: Szólít a szörny

Conorban számos érzés kavarog. Kétség, düh és bűntudat gyötri, miközben próbál szembenézni az elkerülhetetlennel. Bár érzi, mi fog történni, a szülei nem beszélnek vele őszintén, így nem tudhatja, pontosan mi vár rá és a családjára. Így megvan számára a tagadás lehetősége. Igyekszik nem gondolni, nem beszélni a jövőről, biztatja magát, hogy minden rendben lesz. Ám a lelke mélyén tudja, hogy semmi sem lesz rendben, és a legszörnyűbbre való várakozás, a folytonos bizonytalanság felemészti. Kétségbeesetten várja, hogy végre az egész véget érjen, de mivel érzi, ez mit jelentene, bűntudat kínozza azért, hogy az édesanyja halálát kívánja. Folyton a büntetést várja, sőt, reméli bűnös érzése miatt, és az, hogy ez nem jön el, csak még jobban fokozza bűntudatát. Ezért várja szinte, hogy Harry elverje: úgy legalább mást is érezne, valamennyire megbűnhődne. („De végül mégiscsak ott volt Harry. Ez pedig azt jelentette, hogy mégis normálisnak érezheti magát.” 135. oldal)

Közben úgy érzi, teljesen egyedül maradt az érzéseivel, és senkivel sem beszélhet őszintén, senki sem értené meg, mi zajlik benne. Mindenki sajnálattal néz rá, miközben szerinte valójában büntetést érdemelne. Mindenkitől elszigetelődik, Lilynek hátat fordít, miközben a lány próbál közeledni felé és helyrehozni a hibáját. A tanárok úgy kezelik, mintha ott sem lenne, mindent elnéznek neki, elvéve Conortól a hétköznapiság érzetét, és állandóan sanyarú helyzetére emlékeztetve. Így válik Conor láthatatlanná: ha valaki ránéz, csak azt látja, mi történik az édesanyjával.

Conor édesanyja végig a gyógyulásban reménykedik, és igyekszik minden erejével hinni. Kérdés, hogy ez mennyiben tagadás a részéről, és mennyiben őszinte hit. Hiszen Conor miatt is erősnek kell maradnia. Védeni akarja a fiát a fájdalomtól, ezért nem készíti fel a legrosszabbra. Közben egyre gyengébb, és egyre nagyobb szüksége van a saját édesanyjára.

Valószínűleg a nagymamát is kínozza a bizonytalanság, de igyekszik uralkodni rajta, ahogy az életében minden mást is igyekszik kontroll alatt tartani. Ahogy a lánya gyengül, neki még erősebbnek kell maradnia, hogy gondoskodhasson róla és Conorról. Nem szembesíti Conort az igazsággal, hiába ezt tartaná a legjobbnak, mivel valószínűleg a szülők megkérték rá. Egyre nagyobb teher nehezedik rá, ami a nappali pusztításánál tetőzik.

Az apát tekinthetjük érzéketlennek is, hiszen csak félig van jelen ebben a komoly helyzetben, máskor pedig teljesen távol marad, és csak az új családjával foglalkozik. Viszont az új családja életében teljesen jelen van, és Conorért is igyekszik minden tőle telhetőt megtenni ez alatt a rövid idő alatt. Neki sem lehet könnyű mindezt kezelni, és vállalni azt, hogy Conort a nagymamára bízza, hogy ő az új családja kényelmét biztosítsa.

A szörny Conor felszínre törő érzéseit testesíti meg. Eljött, hogy Conor végre beismerje maga előtt az igazságot, és segítsen neki megbirkózni az előtte álló nehézségekkel. Közben a természet küldöttje is, azé a természeté, ami nem hisz az elfojtásban. A szörny a „megszelídíthetetlen vadon”, és nem tűrheti, hogy Conor az önmarcangolásával szembe megy a természet törvényeivel. Conornak fel kell vállalnia az érzéseit, bizonyos szempontból férfivá kell érnie, hogy meglássa a kételyei mögött megbúvó tiszta érzéseket, és szeretettel búcsúzhasson el az édesanyjától.

Conor arra számított, a rémálmaiban szereplő szörny jött el érte végre, hogy megbüntesse, hogy magával vigye, és így megszabaduljon minden fájdalomtól. Ám ez a megküzdési stratégia a tagadással egyenlő. Mástól várja a megoldást ahelyett, hogy szembenézne az érzéseivel. Hol azt várja a szörnytől, hogy őt büntesse, hol azt, hogy a családtagjait, hol azt, hogy gyógyítsa meg az édesanyját. Ezek közül azonban egyik sem lehet megoldás a problémára.

Bár a szörny tagadja, hogy a történeteivel a családtagjaival való helyes viselkedésre akarná megtanítani Conort, az olvasó is automatikusan párhuzamokat von le a történetek és Conor élete között. A nagymama elsőre valóban rideg boszorkánynak tűnik, akit azonban jobban megismerve kitűnik, hogy egyáltalán nem ő a gonosz Conor életében.

A második történetben az apa önzése jelenik meg. Conor önzőnek hiszi, amiért az új családjával foglalkozik, miközben az apa csak tartja magát egy új ígérethez. Ha az apa számára Conor lenne a legfontosabb, azzal az új családját árulná el. (Kérdés persze, hogy nem találhatna-e olyan megoldást, amikor nem kell választania a két családja között, de a nagy távolság miatt ezt nehezen lehetne kivitelezni.)

A harmadik történet egyértelműen utal Conor láthatatlanságára, az elfojtott érzéseire. A történetet nem is a szavak teszik ki, hanem Conor dühének a felszínre törése és a fizikai pusztítás.

Conor így a történeteket hallva fokozatosan ébred rá, hogy nem hibáztathat másokat a kialakult helyzetért, és nem fojthatja el az érzéseit. Közben a történetek általánosságban is beszélnek az emberi érzésekről, arról, hogyan hazudunk magunknak, és milyen fontos, hogy őszinték legyünk magunkhoz.

Conor a rémálomban elengedi az édesanyja kezét, és ez olyan igazság, amit igyekszik tagadni. Tagadja, hogy azt várja, legyen vége a mostani bizonytalan helyzetnek, és közben bünteti is magát érte, hagyja, hogy mardossa a bűntudat. Miközben a legmélyebb igazság nem ez, hiszen Conor szereti az édesanyját, és valójában nem akarja elengedni, csak a helyzettel képtelen megbirkózni. Így Conor végső igazsága valójában az, hogy egy teljesen természetes érzésért érez bűntudatot, olyasmiért bünteti magát, ami valójában nem is a legmélyebb érzése, csak azért, hogy így ne kelljen szembenéznie a veszteség még gyötrőbb fájdalmával. Conornak mindezt be kell látnia ahhoz, hogy elengedhesse az édesanyját, és a gyász ne önostorozásként nyilvánuljon meg nála.

A szörny mondatai ismét az önmagunkkal való őszinteség fontosságát hangsúlyozzák. Nem hihetünk a kegyes hazugságoknak, mert azokkal csak áltatjuk önmagunkat. Fel kell vállalnunk az érzéseinket ahhoz, hogy szembenézhessünk velük. A cselekedeteinkkel pedig kifejezhetjük valós érzéseinket, ahogy végül Conor is teszi.

Az idő minden szereplő ellenségévé válik, ahogy az elkerülhetetlen egyre közeleg. Az idő alakot ölt, mert megszámlálhatóvá, behatárolhatóvá válik. Ezt szimbolizálja az is, hogy a szörny mindig ugyanabban az időpontban, az édesanya halálának időpontjában érkezik. Az édesanya betegsége kijelölt egy konkrét időpontot a jövőben, amivel minden szereplő tisztában van. Az addigi percek pedig mind a várakozás percei, ami mindenkit felőröl. Ezért válik jelentőssé az ingaóra megállítása, elpusztítása és a mindenütt jelenlévő órák: az ébresztőóra, az óra az iskola ebédlőjében, a kórházban.

Jim Kay sötét, hol borongós, hol rémisztő, minimalista rajzai a gyászban felszínre törő érzések kegyetlenségét hangsúlyozzák. A komor hangulatot a ház mögött álló temető, templom és maga a tiszafa is kiemeli. A tiszafa egyszerre mérgező és gyógyító hatása, illetve hosszú élete és történelme misztikus jelleget kölcsönöz neki, és azzal, hogy ő jön el Conorhoz a gyász időszakában, a könyv a nyers érzelmek és az ősi természet közötti összefüggést erősíti.

A nagymama a nappali pusztításakor olyasmit enged meg magának, amit máskor soha: hogy az érzelmei irányítsák őt, ne pedig ő az érzelmeit. Minden kétségbeesés és fájdalom előtör belőle, ahogy Conorból is. Megérti a fiú érzéseit, pontosan tudja, Conor min megy keresztül, hiszen ő is épp úgy szenved. Nem hibáztatja Conort, de képtelen beszélni a helyzetről. A pillanat elmúlt, kénytelen ismét irányítani az érzelmeit ahhoz, hogy végig a lánya mellett lehessen. Viszont később valószínűleg többet fognak beszélgetni Conorral. Erre utal a rövid párbeszéd kettejük között a kocsiban, miközben a könyv végén a kórházba tartanak. A nagymama tisztában van vele, hogy ők ketten különböznek egymástól, de felismeri, hogy a gyász és az anya iránti szeretet összeköti őket. Együtt fogják túlélni a következő időszakot, és gondoskodni fognak egymásról.

Talán Conor fiatalságának köszönhető az, hogy a szülők nem őszinték vele a jövővel kapcsolatban. Védeni akarják, miközben Conornak erre már nincs szüksége. Ő őszinteségre vágyik, hiszen magával is csak így tud őszinte lenni.

Maga a könyv témája és kegyetlen őszintesége is azt hangsúlyozza: nem titkolhatunk el mindent a gyerekek elől, és bizonyos igazságokat kénytelenek vagyunk megosztani velük ahhoz, hogy a történéseket könnyebben feldolgozhassák.