Sally Rooney: Normális emberek

A könyv olyan szempontól egy szerelmi történetet mesél el, hogy végig Connell és Marianne kapcsolatát követi, a fókusz mégis sokkal inkább a bizonytalanságukon és azokon a gátló tényezőkön van, amik elválasztják őket egymástól. A két főszereplő valódi tragédiája az, hogy bár tőlük telhetően őszintén szeretik a másikat, ezt képtelenek rendesen átérezni és kommunikálni mind maguk, mind pedig a másik felé. Pedig a szerelmüknek látható jelei vannak, mindketten kétségbeesetten kapaszkodnak a másikba. Connell többször is szerelmet vall, még ha kicsit gépiesen is. Képtelenek elszakadni egymástól, szükségük van a másikra. Marianne bevezeti Connellt a saját baráti társaságába, és elhívja a közös nyaralásukra is. Az önfeledt szexualitás megélése, az egymás előtti (kissé korlátolt) kitárulkozás, némely érzelmük felvállalása a másik előtt mind-mind szerelmük bizonyítékai. Csak sajnos ezeket a jeleket a másik újra és újra félreértelmezi.

A legfőbb akadályt a két főszereplő saját bizonytalansága jelenti. Képtelenek elhinni, hogy a másik őszintén szereti őket. Marianne szeretet nélküli, abuzív családban nőtt fel, úgy érzi, őt nem is lehet szeretni, nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. Connell pedig végig érzi a kettejük között feszülő társadalmi különbséget, hol a népszerűségét, hol a büszkeségét félti. Így lényegében folyton elbeszélnek egymás mellett, félreértelmezik a másik érzéseit, mivel nincsenek tisztában a másik bizonytalansága mögött meghúzódó okokkal. Az apróbb akadályokat a másokkal kialakított párkapcsolataik, hibás döntéseik jelentik. Marianne olyanokkal alakít ki kapcsolatot, akiknek elnyomó hozzáállását jobban tudja értelmezni, ismerősnek érzi. Connell közben folyamatosan keresi önmagát, próbál megállni a saját lábán az új helyzetekben. Igazi segítséget sehonnan sem kapnak. Marianne nem számíthat a családjára, és sok helyzetben Lorraine is távolságtartónak tűnik – vagy talán Connell zárja ki az életéből. Közben a baráti kapcsolataik sokszor felszínesek, igaz barátaik előtt – csak úgy, mint egymás előtt – nehezen vállalják fel valódi belső vívódásaikat.

Marianne és Connell bizonytalansága lényegében minden helyzetben megnyilvánul, főleg társas kapcsolataikban. Marianne a középiskolában képtelen kötődni osztálytársaihoz, miközben Connell épp a népszerűségét és a kapcsolatait félti. Az egyetem alatt Connell az, aki képtelen beilleszkedni, Marianne pedig egészségtelen kapcsolatokat is kialakít az őszinte barátságok mellett. Egyikük sem igazán találja a helyét, csak egymás mellett lehetnek önmaguk, de még ilyenkor sem tudják kommunikálni valódi érzéseiket, problémáikat.

Az anyagi helyzetük közti különbség már Connell és Marianne történetének az elején kitűnik. Marianne egy nagyobb házban lakik, gazdagabb környéken, Connell anyukája pedig náluk takarít. Ez a különbség később főleg Connellt korlátozza, aki képtelen szívességet kérni Marianne-től, szégyelli, hogy ő kedvezőtlenebb anyagi helyzetben van. A két családról csak jeleneteket kapunk. Kiderül, hogy Marianne családja rideg, abuzív. A bátyja szóban (és valószínűleg testileg) bántalmazza, az anyja elfordul tőle. Az azonban, hogy az apjuk mit tett pontosan, nem egyértelmű. Marianne annyit vall be, hogy verte az anyját, de sejthető, hogy más is lehet a háttérben, ami az anya, Alan és a lány jelenlegi viselkedéséhez vezetett.

Lorraine sokkal támogatóbb anyának tűnik, de bizonyos helyzetekben ő is távolságtartó, és nem tudja enyhíteni Connell bizonytalanságát. Az ő családjuk sem teljes. Lorraine fiatalon szült, az apa személyéről Connell nem kérdezi, így a fiú sosem ismerheti meg személyisége egy részét.

Ez az időszak lényegében egyikőjüknek sem könnyű. Marianne a középiskolában nem tud kötődni a társaihoz, az iskolai élethez, de Connell is folyton félti a státuszát, a kapcsolatait, még ha azok nem is feltétlenül igaz barátságok. Az egyetemre látszólag fordul a helyzet: Connell az, aki nem találja a helyét, és Marianne van a társaság középpontjában. Ám Marianne itt sem teljesen boldog, kapcsolatai között vannak felszínesek is, és bár magabiztosabbnak tűnik, belső bizonytalansága nem szűnik meg. Mindketten folyamatosan keresik önmagukat és helyüket a világban.

Szakításaik legfőbb oka szintén a belső bizonytalanságuk. Connell megijed a Marianne iránt érzett szerelmétől, és félti a helyét a középiskolai társaságban, így nem vállalja fel nyíltan a kapcsolatot, sőt, tagadja azzal, hogy Rachelt hívja el a bálba. Az egyetemi szakítás előtt Connell képtelen beismerni, hogy nincs pénze lakhatásra, képtelen anyagi szívességet kérni Marianne-től, még ha a kapcsolatukat tekintve az nem is igazi anyagi segítség, hanem továbblépés lenne, hiszen összeköltözhetnének. Marianne közben azt hiszi, ez Connell ürügye a szakításra, hiszen ha valóban vele akarna maradni, nem állítaná konkrét tények elé.

10-11. Marianne és Connell magányosságának egyik oka épp a bizonytalanságuk. Képtelenek előrelépni, nyitni mások felé, így magányosak maradnak. Közben pedig a helyüket sem találják. Marianne családja rideg, társait nem érti, más, mint ők. Connell is különbözik a társaitól, mégis igyekszik hozzájuk kötődni, ám barátságainak egy része felszínes marad. Hiába közös a magányuk, hiába kötődhetnének ők ketten jobban egymáshoz, mint bárki máshoz, a 4. kérdés válaszában említett okok miatt nehezen tárulkoznak fel egymás előtt.

Mindezek a bizonytalanságok, családi hátterük, baráti kapcsolataik lehetetlensége, a beilleszkedéssel járó problémák depresszióhoz vezetnek, amire mindketten máshogy reagálnak. Connell az egyetemi évek alatt visszahúzódik, próbál egyedül helytállni, de aztán Rob öngyilkossága kibillenti, míg végül szakember segítségét kéri. Marianne közben a jól ismert bántalmazó kapcsolatokba menekül, és hosszú időre van szüksége, mire ezekből ki tud lépni. Érzéseiket ekkor sem kommunikálják teljesen a másiknak, ezért és különböző megküzdési stratégiáik miatt továbbra sem alakulhat ki kettejük között harmonikus kapcsolat. Például Marianne úgy igyekszik kötődni Connellhez, hogy arra kéri, üsse meg, és amikor Connell erre nem hajlandó, azt félreértelmezi.

Az, hogy Marianne szereti, ha elnyomják, valószínűleg családi helyzetéből fakad. Nem tudni, mi történt vele pontosan gyerekkorában, de az biztos, hogy mind az apjára, mind a bátyjára jellemző volt a bántalmazó viselkedés. Elhitették Marianne-nel, hogy nem ér semmit, hogy őt nem érdemes szeretni. Connell számára lassan derül ki, pontosan mit kellett Marianne-nek átélnie, így nehezen értelmezi a lány vágyait. Az pedig, hogy nem hajlandó őt megütni, Marianne-nek azt sugallja, hogy nem is törődik vele igazán.

Marianne párkapcsolataira a lány behódolása jellemző, eltűri, sőt, szereti, ha rosszul bánnak vele. A lány igyekszik kilépni ezekből a mérgező kapcsolatokból, de a következő is hasonlóan alakul. Connell őszintén szereti Helent, úgy érzi, vele végre lehetősége van a normális életre, ám Helen nem tud megbékélni a fiú és Marianne közötti furcsa kapcsolattal.

A rövid mondatokkal, helyzetekkel az írónő jelenetszerűen ábrázolja az élet alakulását. Kiemeli a jelentőséggel bíró pillanatokat, miközben teret hagy a képzeletnek, hogy az olvasó maga töltse ki a hiányzó részeket. Az egybefolyó megszólalások a két főszereplő közötti kommunikáció lehetetlenségét erősítik, mivel így az olvasó is nehezebben értelmezi őket. Az írónő talán arra világít rá, valójában milyen nehéz követni egy másik ember gondolatmenetét.

Marianne és Connell látszólag nem „normális emberek”, mégis képviselik a társadalmat. Az, hogy képtelenek kommunikálni az érzéseiket, hogy folyamatos belső bizonytalanságokkal küzdenek, hogy keresik a helyüket az életben, hogy sokszor magányosak, hogy nehezen illeszkednek be, egyszerre teszi őket „normális” és a normálistól eltérő emberekké. Hiszen nem ilyen lenne az ideális „normális” viselkedés, mégis sok ember küzd hasonló problémákkal. Könnyű elbeszélni egymás mellett, ha az ember nem kommunikálja rendesen az érzéseit és nem teszi fel a megfelelő kérdéseket a másiknak.