F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye

Klára a gyerek- és a felnőttkor határán egyensúlyozik, de nem a szokásos kamasz értelemben. Nála mintha a serdülőkor teljesen kimaradna. Sokszor úgy tűnik, teljesen megrekedt a gyereklétben: duzzog, visszabeszél, komisz, sértődékeny, hisztis. Máskor viszont egy felnőtt benyomását kelti: olvasott, értelmes, kitartóan tanul, éles meglátásai vannak, és közben a teste is kezd nővé érni.

Aladár első pillantásra az ellentétének tűnik: csendes, komoly, visszahúzódó, magának való, „rendes zsidó orvos”. A hasonló megélt traumák azonban összekötik őket. Képtelenek feldolgozni a történteket, azok folyton kísértik őket, ám mindkettejüknél máshogy mutatkoznak meg. Klára visszautasítja az életet, az öngyilkosságot fontolgatja, nem akar felnőni, nem akar igazán élni (lásd: következő kérdés), nem tud egyedül rendesen aludni. Aladár szintén nem alszik, képtelen a gyerekek szemébe nézni, hallucinációk gyötrik és időről időre rátör a reszketés – bár ezek a tünetek a történet kezdetére kissé javultak. Ám mindketten magányosak, és szükségük van egymásra ahhoz, hogy továbbléphessenek, hogy újra felfedezzék az életet.

Klárának ez a hozzáállása részben a szüleihez való ragaszkodását mutatja. Amíg gyerek, addig hiheti, hogy a szülei még élnek valahol, hiszen szüksége van rájuk. Amíg gyerek, hiheti, hogy a borzalmak meg sem történtek. Azok feldolgozásához tovább kéne lépnie, ami nála a serdülőkort jelenti, ezzel azonban még képtelen szembenézni. Közben az életet is visszautasítja, képtelen beleilleszkedni ebbe az új világba, inkább választaná a halált.

Klára végül képes elfogadni a szülei halálát, ám teljesen elhagyni képtelen őket, a hűség fogalma új értelmet nyer a számára. Kitartóan ragaszkodik a szeretteihez, akiken keresztül a traumáját fel tudta dolgozni: Olgihoz, Aladárhoz és a szülei emlékéhez. Nem hagyhatja el azt a helyet, ahol ők élnek, mert akkor nem lenne, ami összetartsa. Egyedül képtelen értelmezni önmagát, és nem is akarja. Közben pedig lehetséges, hogy már érzi, Pepével mégsem állnak olyan közel egymáshoz.

Klárát és Aladárt örökre összetartja a tény, hogy együtt találtak vissza az életbe. Egymást támogatva tudták feldolgozni a velük történt borzalmakat. A megélt traumákra mindenki másképp reagál, ezért lehetséges az, hogy ez teljesen újrarendezi az addigi viszonyokat, új kémiai kötések jönnek létre. Olgi túlélési stratégiája teljesen eltér Kláráétól, képtelenek egymásnak segíteni. Aldóval viszont látszólagos ellentéteik dacára ebben azonnal megértik egymást, és hamar felismerik, hogyan tudják egymást támogatni. Később sem tudják elengedni a másikat. Együtt találtak vissza az élethez, azaz az életet már csak a másikkal együtt lehet értelmezni. A különválás a korábbi fájdalmakat hozná vissza.

Kérdés, hogy kell-e címkét aggatnunk erre a kapcsolatra. A kor, amiben a könyv játszódik annyira érthetetlen és bizarr, hogy a mai szemmel rámondott fogalmaink nem állnák meg a helyüket. Képtelenség egy másik korból értelmezni mindazt, ami akkor történt. A kapcsolati viszonyok és a normák úgy alakultak át, hogy egyetlen dolgot segítsenek csupán: az ép ésszel való túlélést. Klára és Aladár egymás túlélését segítik, és úgy szeretik egymást, ahogy ez az adott körülmények között lehetséges. Kettejük viselkedéséből hol egy apa-lánya, hol egy férj-feleség kapcsolat tűnik elő, viszont ha csak az egyiket emelnénk ki, azzal a köztük húzódó szálak összetettségét hagynánk figyelmen kívül.

A könyvben folyamatos ellentét figyelhető meg azok között, akik elmennek és azok között, akik maradnak, hiszen a korszak körülményeiből kifolyólag sokan távoznak. Klára szülei és húga, Olgi és Aladár családja már a történet kezdete előtt távozott, haláluk felfoghatatlan és sokáig feldolgozhatatlan. Jelenlétüket mégis folyamatosan érezni: mindenki sokat gondol az elveszített szerettekre (Klára egy ideig leveleket is ír a szüleinek), még ott vannak körülöttük a holtak hátramaradt tárgyai, jelen vannak a viselkedésükben, az emlékeikben, a továbblépés képtelenségében. Közben Gyuri Palesztinába, majd Franciaországba megy, Seilmann Pistáék az öngyilkosságba menekülnek, Madame Gretl külföldre menekül. A családok folyamatosan embereket veszítenek, és a maradást folyamatosan újra kell értelmezni.

A maradás így folytonos döntés is, a „menni vagy maradni” kérdése végig ott lóg a levegőben. Maradni annyit jelent, mint elszakadni és újrakezdeni, elveszíteni és újraértelmezni, közben „őrködni”, megőrizve mindazoknak az emlékét, akik elmentek.

Az itt maradottak új kötődéseket keresnek, ahogy azt Klára és Aladár is tette. Nemcsak egymást találják meg, hanem új barátságokat is kötnek, vagy ápolják a régi barátságokat. Az egyedül maradt szülők árvákat fogadnak be, mint Freud Misiék. Ezek az új kapcsolatok mindenkinek segítenek átlendülni a holtponton, amit újabb élethez tartó élmények követnek – például a tanulás, az ismeretek szerzése, a család bővülése, a családi események. Az erősödő kommunizmus mindezt igyekszik aláásni, és a szereplőknek még inkább egymásba kell kapaszkodniuk a túlélésért.

A könyv a háború utáni időszaknak főleg a bizonytalanságát emeli ki. Azt, mennyire szürreális és embertelen rendszer volt hatalmon, mennyire eltorzult eszmék uralkodtak. Az átlagemberek egyik bizonytalan helyzetből kerültek a másikba, és így állandó volt a félelem. Nem csak a túlélésért, az épelméjűség megőrzéséért is küzdeni kellett, gyakori volt a depresszió, sokan az öngyilkosságba menekültek. Erőt a családból, a szerettekből, a barátokból lehetett meríteni, ezért is rendeződtek át a korábban kötöttebb kapcsolati rendszerek, és ezért is ragaszkodik egymáshoz annyira Klára és Aladár.

Elsősorban Klára felnőtté válását követhetjük végig. Láthatjuk, hogyan érik lányból nővé mind testileg, mind lelkileg. Ugyanúgy keresi a saját útját és igyekszik meghozni a saját döntéseit, mint bármelyik másik korszaknak a fiataljai. Ám a felnőtté válás ebben az időszakban különösen nehéz, és az általános fázisai felborulni látszanak. Ezeknek a kamaszoknak (és gyerekeknek) nem volt igazi gyerekkora, korán kellett szembesülniük a történelem kegyetlenségeivel és az ezzel járó traumákkal. Ráadásul az évtizedek alatt végig bizonytalanságokkal kell szembenézniük. Klára és Freud Misiék gyerekei hol gyerekként, hol felnőttként viselkednek, Feldmann Ági öngyilkossági kísérletet tesz, és félmondatokból tudjuk, hogy az árvaházban is sokan küzdenek a traumák hatásaival, így még hosszabb és cseppet sem magától értetődő az út a felnőtté válásig.

A szexualitás főleg Aladárnál jelenik meg, akinél ez szorosan összefügg a traumák feldolgozásával, szexuális életének változásai a továbblépés fokozatait jelzik. A legideálisabb testi kapcsolatot a feleségével, Ilonával tapasztalta meg, de az az élet eltűnt a háború mindent felemésztő forgatagában. Utána képtelen nemi életet élni, el is utasítja, mert csak bűntudatot kelt benne, a régi életére emlékezteti. Később lassan nyit Erzsi felé, eleinte csak a testének engedelmeskedve, később, miután el tudta engedni Ilonát, és meg tudott bocsátani magának, képes ismét megélni az együttléteket. Nem véletlen, hogy az utolsó előtti rész ezzel az egymásra találással ér véget: Aladár itt már önfeledtem éli meg a szerelmet, és ez szimbolizálja az élethez való visszatalálását is.

Vitatott jelenet a Klára és Aladár közötti testi együttlét. Nehéz elképzelni, hogy a férfit csupán apai érzések vezérlik. Valószínűbb, hogy sok minden csap itt egyszerre felszínre: a lelket felemésztő félelem, ami átjárja a mindennapokat (hiszen épp most vittek el valakit a házból) és a kettejük között megbúvó szerelem, amit igyekeznek elfojtani, vagy legalábbis más mederbe terelni. Közben Klára nővé érik, és nővé érése összekapcsolódik a szexuális tudatossággal. Hiszen első „aktív” cselekedete is a nővé érés és annak testi jeleinek kitárgyalása: miért nem jön meg a menzesze, és mikor jön meg végül. Innentől kezdve Aladár szakmájából adódóan is folyamatosan követi Klára testi fejlődését, Klára pedig felelősséget vállal saját szexuális éréséért. Utánaolvas a „szakirodalomnak”, és Pepével való együttléteiről is őszintén ír naplójában. Megjelenik a gyerekvállalás kérdése is: az abortusz illetve a vetélés. Klára lassan kerül összhangba a testével és testi boldogságával, ám a regény végén, úgy tűnik, Zoltánnal megtalálta mindazt, ami addig hiányzott az életéből.

Az abortusz és a vetélés tehát szorosan összefügg Klára boldogságkeresésével (lásd az előző kérdésre adott választ). Illetve összefüggésbe hozhatóak magával a korszakkal is, ami elherdálja az értékes életeket, amiben a normális élet nem lehetséges, és ami kegyetlenül bánik a saját gyermekeivel.

Ahogy az a könyvben is olvasható, a korábbi kötések újrarendeződnek a történelem alakulásának sodrában, új kapcsolatok, új családok jönnek létre. A család itt már nem feltétlenül vérszerinti kötelék, az embereket sokkal inkább a megélt traumák kötik össze. Az egyes szereplők új kötelékeket keresve igyekeznek túlélni és megbirkózni a viszontagságokkal.

Elvira gondolatai sokak hozzáállását tükrözik. Sokan képtelenek voltak elhinni a háború alatt történteket, és az információk is lassan érkeztek. Amikor aztán végül az emberek szembesültek az igazsággal, az sokaknál bűntudatként csapódhatott le. Ez a bűntudat és a vele járó tenni akarás bizonyos értelemben a mai napig tart. Erősödik, ha másokat továbbra is szenvedni látunk, és enyhül, ha mások boldogságra találnak. Aladár számára a boldogságot Klára hozza el, és így Elvira is szabadul a lelkére nehezedő tehertől. Viszont teljes feledés nem lehetséges, és azt is láthatjuk, hogy az élet sokáig cseppet sem „normális”.

Általánosságban elmondható, hogy a könyv szereplői elveszítették a hitüket. Legalábbis a régi hitrendszer a régi szokásokkal együtt elveszett. Odavesztek a férfiak, akik az imákat mondták, a hagyományuk értelmüket vesztették, Isten szándékai megkérdőjelezhetővé váltak. Közben az újonnan kialakuló rendszert és annak értékrendjét nehéz összeegyeztetni a hittel, ahogy azt Freud Misinél látjuk. A karakterek a szeretetükön keresztül lassan mégis visszatalálnak a hitükhöz, még ha az kevésbé lesz is hangsúlyos az életükben. Lassan megtanulnak hinni az életben és az új szeretetrendszerek erejében.

Ezek a kiegészítések mind hozzátesznek valamit a történethez. A visszaemlékezésekből a múltat ismerhetjük meg részleteiben a teljes jeleneteknek köszönhetően. Klára leveleiből megtudjuk, mennyire kötődik még a szüleihez, a naplóbejegyzéseiben személyes gondolatait olvashatjuk, amit az egyes karakterekkel nem biztos, hogy megosztana. A könyv végén lévő vallomás pedig új keretek közé foglalja a történetet, az elbeszélő felhívja vele a figyelmet az elbeszélés folyamatára. Az olvasottak így „igaz” történetté válnak, és láthatjuk az elbeszélő (Klára) fájdalmát. Így a korábbi jelenetek is új értelmet nyernek: az elbeszélő azokat osztja meg velünk, amiket ő valamiért fontosnak érez, közben igyekszik belehelyezkedni mások helyzetébe, hogy így fessen teljes képet arról, ő hogyan élte meg az akkori hétköznapokat.

A Férfiidők lányregénye cím romantikus történetet sugall, ami ráerősít arra az értelmezésre, miszerint Klára és Aladár szerelemmel szereti egymást. Közben a két szó éles ellentétben áll egymással. A férfiak jellemzően nem olvasnak lányregényeket, a „férfiidők” szó pedig a háborút, a hatalmi játszmákat, a politikai változásokat idézi meg, amik ezt a korszakot jellemzik. Így ez a cím egyfajta anomália: ebben a korszakban nem léteznek vidám, romantikus történetek, sem könnyed szerelem, könnyű felnőtté válás. Ha Klára és Aladár kapcsolata szerelem, akkor csak ilyen szerelem juthat nekik, ahogy a könyvben látjuk, ez a korszak nem engedélyez mást.

Az Akik maradtak címben azonban a történelmi és a lelki vonatkozás hangsúlyos. Azt sugallja, hogy vannak, akik elmentek, így a veszteségeket és az itt maradás összetartó erejét emeli ki.