Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Iris: Iris elég ellentmondásos karakter. Ugyanúgy tekinthetjük erősnek és bölcsnek, ahogy gyengének és butának is, aki képtelen felemelni a hangját és átlátni a körülötte zajló eseményeket. Bár ez utóbbi elég felszínes kijelentés lenne, amit a mai mércénkre alapoznánk. Hogyan várhatjuk el egy nőtől, hogy kiálljon magáért, ha addigi életében semmi sem készítette fel erre? Ez lesz Iris érve is, amit a maga védelmében hoz fel, ez az egyik oka annak, hogy múltja elmesélését olyan régről indítja. A családjuk történetéből kitűnik, mennyire nem készítették fel a lányokat az életre. Ott volt a jól menő gyár, mindent annak a sikeres működésére alapoztak, bíztak a család szilárd helyzetében, és így a lányoknak csak annyi dolga lett volna, hogy előnyös házasságot kötnek, behozva a családba a gyár új tulajdonosát. Nem kaptak rendes oktatást, nem jártak ki az Avilionon túli világba, és így teljesen elszigetelt életet éltek. Gyerekkoruk során minden társaságuk az elhunyt, felmagasztalt elődök, az Avilion rég letűnt fénykorát fenntartani igyekvő Reenie, egy távol lévő, alkoholista apa és érzelgős vagy agresszív tanárok voltak. Ráadásul Mr. Erskine azt is korán megtanította nekik, mire számíthatnak a nők, ha felemelik a hangjukat egy férfival szemben.

Iris így kénytelen volt megtanulni hallgatni, hiszen a világról és annak működéséről semmit sem tudott. Többször hangsúlyozza, hogy neki semmilyen hatalma nincs, és képtelen lenne boldogulni egyedül. Ezzel természetesen lehetne vitatkozni, de könnyen elképzelhető, hogy igaza van.

Szintén kérdéses, hogy vajon megfelelően vigyázott-e Laurára. Lényegében egyetlen érte tett cselekedete a Richarddal való házasság és annak megtűrése volt, amivel önmagát is feláldozta. Viszont Laurát mintha ő is nehezen értené még. Nem érti Laura függetlenedési vágyát, ahogy azt sem, mi indítja egyik vagy másik dologra. Mintha nem igazán törődne a körülötte lévőkkel, minden felelősséget Richard kezébe helyez, ő maga pedig csak tűr, belemerül a hallgatásába és a viszonyba. Csupán azon igyekszik, hogy a státuszát megőrizze, és közben a viszonyt eltitkolja. Ezek alapján akár önzőnek is nevezhetnénk, de ez ellen is lehetne érvelni, hiszen státuszának megőrzése jelenti Laurával mindkettejük túlélésének zálogát.

Végül kiáll magáért és bosszút áll, ám ehhez előbb Alex és Laura halála, valamint az igazság kiderülése szükséges.

Laura: Hamar kiderül, hogy Laura „furcsa” gyerek, más, mint a többiek. Mindent szó szerint vesz, néha mintha álomvilágban élne, és különös elképzelései vannak Istenről és a világ működéséről. Azonban mindezt Iristól tudjuk meg. Iris az, aki furcsának találja, aki nem érti, mi vezeti Laurát. Még pedig azért, mert a két lány nagyon különbözik egymástól. Iris a szófogadó, a csendes nővér, aki hamar rájön, hogy sok esetben bölcsebb hallgatni, és azt tenni, amit mondanak neki. Laura ezzel szemben naiv, kreatív, aki nagy képzelőerővel rendelkezik, és aki a beszűkült neveltetésükre nem tűréssel, hanem lázadással reagál. Ott megy szembe a szabályokkal, ahol csak tud, és eltökéltségéből akkor sem veszít, ha erőszakoskodnak vele. Sok szempontból gyereklelkű, az Alex iránt érzett vonzalma is kamaszlányos, plátói szerelem. Gyermeki gondolkodásmódja is lázadásának ösztönös formája. Pontosan tudja, hogy a társadalom mit vár tőle, mégsem kér belőle.

Alex: Alex talán a könyv legrejtélyesebb karaktere, hiszen nem sokat tudunk meg róla, csupán annyit, hogy idealista, hisz a kommunizmus eszméiben, amikért meghalni is kész. A harcoktól Iris szerelme sem tarthatja vissza, Laurához hasonlóan ő sem akar megalkudni, nem enged az általa elképzelt életből. A könyv világában azonban minden ilyen törekvés eleve kudarcra van ítélve. Ez a világ nem tűri meg a társadalom bevett rendszere ellen lázadókat. Itt nagyobb erők munkálkodnak, ahogy azt Alex érzi is, hiszen az Irisnak mesélt történeteinek mind ez az üzenete.

Richard: Richard a társadalmat irányító erők megtestesülése. Sikeres üzletember, aki pontosan tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy hatalmon maradjon. Nem tűr ellentmondást, megszerzi, amit akar, és mindent megtesz előmenetele érdekében. Kifelé az eszményi férj képét közvetíti magáról, otthon igazi zsarnok. Semmilyen hatalmat nem ad Iris kezébe, mindenben a nővérére támaszkodik. Nincs tekintettel mások érzésére, azt teszi, amit a nagyobb hatalom eléréséért tennie kell. Kérdés, hogy valóban szereti-e Laurát. Valószínűleg nem, hiszen ezt csak Winifred állítja, Richard viselkedése teljesen másról árulkodik: élvezetét leli abban, hogy a két lány sorsát a kezében tartja.

Laura tragédiájának magyarázata összetett – ez a másik oka annak, hogy Iris olyan régről indítja kettejük történetét. Hozzájárult a neveltetésük, ami nem készítette fel őket az életre, és teret adott Laura normák elleni lázadásának. Így a lány nem találja a helyét, kívülálló marad, az egyetlen biztos pont az életében az Alex iránt érzett szerelme, amit csak még tovább táplál a tény, hogy a világ egyiküket sem akarja befogadni. Azért tűri Richard zaklatását, mert úgy hiszi, ezzel segíthet Alexen. Amikor rájön, hogy kihasználták, hogy hiába tette meg azt az egyetlen dolgot, ami a hatalmában állt, hogy semmi sem létezik abból, amiben hitt, a világa darabokra hullik.

6-8. Iris felelőssége a 4. kérdés válaszában leírtak miatt eléggé vitatható. Tizenkilenc évesen azt tette, amit az akkori kötelesség követelt: hozzáment Richardhoz, hogy megmentse a családot. Mire Richard valódi jelleme felszínre került, elveszítette az apját. Valóban lett volna lehetőségük a lányoknak önálló életre, ahogy azt Laura szorgalmazta? Valószínűleg a legjobb lehetőséget az biztosította volna, ha Laura jól megy férjhez, és a férj Irist is befogadja. Azonban Laurának esze ágában sincs a normáknak megfelelően férjhez menni. Így Iris azt látja az egyetlen megoldásnak, ha a megélhetésük biztosítása érdekében Richarddal marad. Úgy érzi, ezzel mindent megtesz Lauráért, a saját ideiglenes és bizonytalan boldogságát pedig Alexnál keresi.

A legnagyobb hibát talán azzal követi el, hogy nem hajlandó rendesen megérteni Laura világát, és folyton kételkedik a húga épelméjűségében. Még amikor hirtelen bekerül a szanatóriumba, akkor sem áll egyértelműen mellé. Azonban az egyetlen előnyös válást ekkor is csak botránykeltéssel tudná elérni – ahhoz pedig talán a saját viszonyát kéne feláldoznia.

Később épp ellenkezőleg cselekszik, fittyet hány az óvatosságra, és mindent feláldoz a bosszúért. Valószínűleg végső elkeseredésében teszi, hiszen addigra már tisztán lát, és Alex elvesztése után úgy érzi, veszítenivalója sincsen.

Közben persze Richard és Winifred felelőssége sem elhanyagolható, akik legjobb esetben is aranykalitkában tartják a lányokat. Ők is azt éreztetik velük, amit addigi életük során mindenki: hogy egyedül, önmagukban kevesek.

9-10. A könyv (és Iris) egyértelműen a világ eseményeit és a társadalmi berendezkedést tartja a leginkább felelősnek a sorsok alakulásáért. A huszadik század első fele tele volt folyamatos változásokkal: új értékrendek jelentek meg, miközben a hagyományos társadalmi hierarchia lassan alakult át. A régi, előkelő családok nehezen tudtak lépést tartani a korral, miközben megjelentek az újgazdagok, akik másfajta, modernebb értékrendet képviseltek. Közben a nagy gazdasági világválság, a két világháború és a spanyol polgárháború ellehetetlenítette az emberek békés életét, a szabad döntéseket, és felborította az addigi hitrendszert.

A könyvben a szereplők általános tehetetlensége érződik. Iris és Laura szülei szerelemből házasodnak, de az első világháború alapjaiban rengeti meg a világukat. Mindketten megváltoznak, elszigetelődnek egymástól. Az apának nincs választása, kénytelen átvenni a családi gyárat, és az ezzel járó felelősség egész életére megnyomorítja. Az anyjuk halála után nincs, aki foglalkozzon a lányokkal, mivel az apjuk belemerül a világháború és a munka okozta depresszióba.

Richard és Winifred hamar rájönnek, mi a túlélés záloga: a pénz, a hatalom, az előmenetel. Ha a világ így működik, ők minden lehetőséget megragadnak, és közben nem félnek áttiporni másokon. Nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy nincs igazuk, hiszen a társadalom nem löki ki, sőt, tárt karokkal fogadja őket, így nem tehetők kizárólagosan felelőssé.

Alex sorsát a meggyőződése köti: a kommunizmusba, a társadalmi egyenlőségbe vetett hite, amiben azonban a társadalom nem osztozik vele. Ilyen szempontból éles ellentét van közte és Richard között, hiszen utóbbi a világ állása szerint változtatja a véleményét: hol elítéli, hol támogatja a különböző nézeteket, aszerint, hogy mi hajtja a malmára a vizet. És ezzel az átlagot képviseli, míg Alex a kisebbséget testesíti meg – ez lesz a könyv és Laura tragédiája is.

A félelemmel teli légkört az általános bizonytalanság és a folyamatos rejtélyek adják. Iris az eseményeket lassan rakja össze, Laurát nem érti, így sokáig homályos minden. Közben több kérdés is felmerül, melyek sokáig megválaszolatlanok maradnak – vagy egyáltalán nem is kapunk rájuk választ: Ki gyújtotta fel a gyárat? Ki hazudik pontosan, kinek, és miről? Mi történt pontosan Laurával? Ezekhez hozzájön a meglepően sok, furcsa haláleset, amelyekkel az olvasó már a könyv elején szembesül. Mindez kiegészül a klasszikus thrillerelemekkel: a tehetetlen, bezárt, fiatal feleséggel, a zsarnok, kegyetlen (és gyilkos?) férjjel, a nagy, régi házzal, a múlt kísértő szellemeivel, a nyugtalanító álmokkal és az őrültnek tűnő húggal. A múlt tettei pedig kihatással vannak a jelenre, nem eresztik Irist, akit élete folyamán ugyanaz a kérdés gyötör: Mit tehetett volna másképp? És a válasz, amit a kérdésére kap, a legnyugtalanítóbb az egészben: Semmit.

Iris a jelenben tulajdonképpen a halálra készül. Öregasszony vált belőle, aki nehezen mozog, homályosan lát, nem érti a modern világot, és a mindennapi feladatok is kihívást jelentenek neki. Közben rendületlenül írja a naplóját, amellyel feloldozást remél az utókortól: Sabrinától. Az, hogy ezt megkapja-e, nem derül ki, Atwood nem ezt tartja érdemesnek kiemelni, hanem magát a tehetetlenséget és a (hiábavaló?) vezeklést.

Iris hol gúnyosan, hol ingerülten, hol megértően tekint vissza múltbeli énjére. Tudja, hogy hibázott, de nem látja, pontosan hol, és az sem világos előtte, hogy ha másként cselekedett volna, az változtatott-e volna valamin. Ilyen szempontból hasonlít múltbeli énjére, hiszen továbbra is értetlenül keresi a válaszokat. Közben azonban önállóbb is, de csak olyan értelemben, hogy egyedül él. Az önállóság nem sok változást hozott számára: a családját elveszítette, a talaj egy időre kicsúszott a lába alól, idős korára pedig mások segítségére szorul. Továbbra is szándékosan a háttérbe húzódik, a békés, ám magányos életet többre tartja a lázadásnál.

Irisnak az egész történet során két aktív cselekedete van: a hallgatás és az írás. (Persze, vitatható, hogy a hallgatása mennyire számít „aktív” cselekedetnek, mivel azonban sokszor ő dönt arról, hogy mikor hallgat, tekinthetjük annak.) Könyvében és naplójában ez a két cselekedete vegyül egymással: ír, tehát feltárja az igazságot, miközben sok mindent elhallgat.

Ahogy ő maga is mondja, nem tekinthető megbízható narrátornak, hiszen már nincs, aki megcáfolja vagy megerősítse a szavait, mindenben rá kell hagyatkoznunk. Így írásai nem is annyira az igazságot, mint inkább a jellemét és belső vívódásait fedik fel – ezeket szándékozik hátrahagyni Sabrinának, hiszen ez az ő igazsága.

Az írott szó fontossága számos helyen megjelenik, kezdve a különböző könyvektől (Iris könyve és naplója, Alex írásai, a gyár történetéről szóló könyv), az újságcikkeken át egészen a különböző helyeken megjelenő vésetekig (a mosdóban, a fákon). Az írott szó az, amit a látható és a láthatatlan karakterek hátrahagynak az utókornak, amivel megerősítik a jelenlétüket a világban, amivel a kenyerüket keresik (Alex). Ez lesz a bosszú és a feloldozás eszköze is Iris esetében. Máskor a hatalmat testesíti meg. (Érdekes megfigyelni, hogy ugyanúgy, ahogy A szolgálólányban, az írott szó fölött itt is sokszor a férfiak rendelkeznek. Lásd Richard és a táviratok, amiket elrejt Iris elől; Alex, aki pénz keres vele – szemben Iris két könyvével, amik nem sok hatalmat adnak a kezébe.)

Közben az írott szó hiteltelenné is válik köszönhetően az újságcikkeknek, amik azt írják le, amit az emberek olvasni akarnak, olyan valóságot mutatva be, ami tényeken alapszik ugyan, de a mélyebb jelentésekhez, emberi működésekhez, valós érzelmekhez nem sok közük van. Ugyanez igaz a Chase-gyárról szóló könyvre, ami a hatalmi státusz szimbóluma, nem a valós embereket mutatja be. De idesorolhatjuk Iris két könyvét is, amik tele vannak kihagyásokkal, homályos mondatokkal.

Iris bosszúkönyvét tekinthetjük ugyanolyan fájdalmas vallomásnak, mint a naplóját. Felvállalja, elismeri a viszonyt, amit sokáig rejtegetett, feltárja az olvasó előtt annak jellegét, szépségeit és hibáit, miközben sok mindent elhallgat. Közben rendkívül személyes is. Ez lehet az egyik oka annak, hogy Laura nevén adja ki – tudja, hogy az emberek szét fogják szedni, elemezni fogják, és ezt talán könnyebb elviselni, ha nem tudják, hogy ő írta. Valóban egy emlékállítás, amit feláldoz a bosszúja érdekében.

Vitatható, hogy vajon igaz szerelem-e Irisé és Alexé. Talán a körülményeket figyelembe véve igen, úgy szerették egymást, ahogy szeretni tudtak. De ezt egyikük sem tekinti mindent elsöprő, világrengető szerelemnek, és végig óvatosan kezelik az érzéseiket. Alexet a kommunizmusba vetett hite élteti, arról nem hajlandó lemondani Irisért, ugyanúgy, ahogy Iris sem hajlandó elhagyni Richardot és a megszokott, biztos életformát. Ha valóban együtt lennének, az olyan lemondásokkal járna, amire egyikük sem kész. Közben nem is tárulkoznak ki egymás előtt, nem beszélgetnek sokat, csak a történeteken keresztül. Ennek ellenére féltve őrzik azt, ami kettejük között van, és éveken át fenntartják a viszonyt.

Érdekes kérdés, hogy Iris vajon szándékosan fogalmazta-e úgy a történetet, hogy abba Laurát is beleláthassák az emberek. Hiszen kezdetben csak a saját emlékeit örökítette meg. De közben a két lány története szorosan összefonódik, ahogy azt a fénykép is szimbolizálja: bármit csinálnak, a másik „keze” mindig ott van a háttérben, mint egy nyugtalanító, mégis stabil jelenlét. Iris a házasságával tulajdonképpen Lauráért áldozza fel az életét, így a húga minden cselekedeténél és döntésénél jelen van, hiszen Laura miatt felelősségteljesnek kell maradnia. Laura pedig épp Iris felelősségteljes viselkedése miatt lázad, hiszen látja, milyen sorsra jutott a nővére, kettejük közül valakinek fel kell emelnie a hangját. De egyikük kezében sincs annyi hatalom, hogy akár az egyik, akár a másik hozzáállással eredményt érjenek el.

Osztoznak az Alex iránti szerelmükön is, bizonyos értelemben mindketten tőle remélik a megváltást, a változást, a boldogságot.

Amikor először látjuk a viszonyt, sok kép valóban Laurára utal: a felelőtlenség, hogy viszonyt kezd; a meggondolatlanság, ahogy különböző elhagyatott helyeken találkozik a férfival; a kamaszlányos hév, hogy minél előbb láthassa a férfit; vagy ahogy a padon ül. De a leginkább a Rúzzsal rajzolt szív című fejezet idézi meg Laurát, azaz az öngyilkosságát: megjelenik benne a kocsi, a kesztyű, a híd és a tábla is. Aztán a titkolózással járó tudatosságból már kitűnik Iris személye. A leírások azonban még ekkor sem egyértelműek, és például az Alex halálát követő magányban megjelenő gyereksírást is értelmezhetjük kétféleképpen (Iris és a háttérben síró gyerek; Laura és a Bella Vista nyomorúságos környezete, valaki más háttérben síró gyereke, vagy a meg nem született gyerek képzelt sírása).

Mégis erősen kitűnik a könyvből Iris jelleme, és az, hogy az olvasók elhiszik, Lauráról olvasnak, az emberek írott szóhoz való felszínes hozzáállását erősíti.

Alex történetei az emberek kilátástalan helyzetét, tehetetlenségét erősítik. Történetei nem érnek boldog véget, mert egyik szereplője sem felelős a sorsáért, nem irányíthatják azt, ami velük történik, aktív cselekedeteik elhanyagolhatóak.

A vak bérgyilkos és az áldozati szűz története Alex és Iris szerelmét tükrözi. Az érzékszerveiktől (hatalmuktól) megfosztott pár lehetetlen helyzetben talál egymásra egy ősi, civilizálatlan rituálékon és hagyományrendszeren alapuló világban, ahol nem létezik igaz boldogság. A kis embereket az uralkodó osztály megcsonkítja, elnyomja (Alex kommunista világképe!), az egész társadalom felszínes, valós érzéseknek, békének helye nincs. A szerelmesek kapcsolata eleve kudarcra van ítélve. Mégis az, hogy még ha csak rövid időre is, de egymásra találtak, ezzel felrúgva minden társadalmi különbséget és valószínűséget, meseszerű hangulatot kölcsönöz a történetüknek, és óvatos optimizmusra ad okot – ez pedig továbbra is Alex nézőpontja. A történetek tulajdonképpen Alex szerelmi vallomásai, amikben világnézetét, hitét is megosztja Irisszal: felhőtlen boldogság, abszolút szabadság nem létezik, de apró örömök igen, és az embernek ezekért kell küzdenie.

Az előző kérdés válasza alapján tehát a vak bérgyilkos Alex, Iris neki és az ő örökségének, világképének állít emléket. Azonban a címet lehet máshogyan is értelmezni. Iris önmagát is vak bérgyilkosnak tartja, hiszen nem vette észre a Laura boldogtalanságára utaló jeleket, nem vigyázott rá eléggé, ami végül a lány halálához vezetett. Azzal pedig, hogy bosszút állt, Richarddal és Aimee-vel is „végzett”. (Természetesen itt is vitatható Iris felelőssége, de az biztos, hogy bűnösnek érzi magát.) Így tehát mind a szerelemben/szeretetben, mind a bosszúban vak volt.

De a sorsot, a világ eseményeit is tekinthetjük vak bérgyilkosnak, ha ezeket tesszük felelőssé a történtekért. A világ eseményei, a háborúk, a gazdasági válságok senkit sem kímélnek, és mintha vaktában, váratlanul csapnának le az emberre.

A történetben megjelenő férfi-nő kapcsolatok cseppet sem nevezhetők ideálisnak. A házasságokat vagy a család rendezi el, vagy az idő során megváltoznak (lásd Iris szülei). A nagyszülők házassága még a régi kort idézi, ahol az ilyen döntéseket anyagi és státusz szempontból hozták meg. Irist az apja tulajdonképpen eladja, hogy így megmentse a gyárat, és Iris a házasságban végig alárendelt marad. Iris Alex mellett rátalál ugyan valamiféle szerelemre, de a kapcsolatuk végig bizonytalan, nem lehetnek testestül-lelkestül egymáséi.

A harmonikus férfi-nő kapcsolatok hiánya a történetben jelenlévő tehetetlenséget erősíti: a karakterek ezen a téren sem lehetnek szabadok. Ebben a világban nem az érzelmek irányítanak, hanem a szükség, a történelmi események sodra és az elvárások nem teszik lehetővé a stabil alapokon álló, kiegyensúlyozott kapcsolatokat.

Atwood egyértelműen a nők alárendelt, elhallgattatott szerepét hangsúlyozza. A történetben szereplő nők a háttérbe szorulnak, némaságra kényszerülnek. Nem ők hozzák a döntéseket, nem rendelkezhetnek az örökségükről, semmi ráhatásuk nincs a világ eseményeire, a túlélésért elviselni kényszerülnek. Bár ez a leírás főleg Irisra és Laurára jellemző, a többi női karakternek sem lehet komolyabb beleszólása a dolgok alakulásába. A nagymama egy letűnt kort képvisel, és bár a saját idejében mindent megtett Avilion felvirágoztatásáért, az erőfeszítései visszatekintve hiábavalónak tűnnek. Ráadásul az ő élete is lemondásokkal járt: oda volt kötve a férje mellé, nem utazhatott, nem járhatott el más társaságokba. Iris és Laura édesanyja szintén tesz aktív lépéseket a háztartás fenntartása érdekében, de a háború okozta változások és korai halála miatt ő sem képes a túléléshez szükséges tanácsokkal ellátni a lányokat.

A nőknek a hatalmat egyedül a társasági élet (ahol többen is divatosabb, férfinévnek is beillő becenevet használnak) jelenti, amit Winifred hamar felismer, és más értékrendet nem ismerve felverekszi magát az előkelő hölgyek hierarchiájának a tetejére. Irisnak is csak a társasági életben, botrány okozásával lenne (és van) lehetősége tönkretenni Richardot.

Trisztán és Izolda tragikus szerelmesek, akik a király háta mögött viszonyba kezdenek. A tiltott, lehetetlen szerelmet testesítik meg, ami a regény egyik visszatérő eleme, gondolhatunk akár Iris és Alex, a vak bérgyilkos és a néma lány, vagy akár Richard és Laura kapcsolatára, ha elhisszük, hogy Richard szerette a lányt. Az, hogy ez a történet Avilion étkezőjében kapott helyet, folyton ott derengve a jelenlévő társaság fölött, a regény komor hangulatát erősíti, mintegy emlékeztetőül: itt minden kapcsolat kudarcra van ítélve. (És vajon jelent-e valamit, hogy ezeket az ablakokat a nagymama rendelte? Iris többször eltöpreng rajta, vajon neki is volt-e viszonya.)

A versben megjelenő Xanadu egyszerre tűnik idilli és ijesztő helynek, keverednek benne a pozitív (tündérpalota, szent folyam, napos pázsitfolt) és a negatív (hasadék szakadt, démon-kedvesét, vad hely) jelentésű szavak. Ez a képzeletbeli hely megidézheti előttünk Sakiel-Nornt, ami hasonlóan elvadult, misztikus tájnak és társadalomnak tűnik, mégis megjelenik benne a szerelem és az önzetlen érzések. Utalhat a látszat és a valóság, a mélyben megbúvó igazság közti ellentétre, ami végigkíséri a regényt. Ezt erősíti az is, hogy Winifred és a társasági hölgyek csillogó partit kerekítenek belőle, a vers által megidézett felszínes, fantasztikus képekre helyezve a hangsúlyt, miközben a világ forrong körülöttük.

Különösen érdekes Iris értelmezése a versről, ami párhuzamba állítható a saját életével:

„A szent folyam él. Belefut az óceán örök éjébe, mert hiszen az minden élő dolgok végcélja. A kedves azért démon-kedves, mert nincsen ott. A napfényes kéjpalotának azért vannak jégbarlangjai, mert jégbarlangok nélkül nincsenek napfényes kéjpaloták − egy idő után szörnyen hidegek lesznek, utána pedig elolvadnak, mi pedig…? Mi pedig csuromvizesek leszünk. Abora hegye Abesszínia lányának otthona, és azért dalol róla, mert nem talál vissza. Az ősatyák hangjai pedig azért jósolnak hadakat, mert az ősatyák nem bírják befogni a szájukat, és nem szeretik, ha hazugságon kapják őket, háború viszont előbb-utóbb mindig van. (65%, Xanadu)

„Én a félelmet nem érzékeltem ebben a versben, csak a kéjt. A kéjpalotát. A kéjpalota volt most az én igazi lakhelyem − ahol az igazi énem lakozott, ha a környezetem nem is tudott róla. Falakkal és tornyokkal körülvéve, hogy senki ne tudjon bejutni.” (65%, Xanadu)

A versről való beszélgetés a két lány közti különbséget is jól bemutatja: Laura kíváncsi a mélyebb értelmére, a miértekre, míg Iris szó nélkül elfogadja az Abesszinia lánya szerepet, amit ráosztottak.

A könyvben több név, elnevezés is jelentőséggel bír.

Az Iris név „szivárvány”-t jelent, és a görög mitológiából ered, ahol így hívták a szivárvány istennőjét, így egyszerre testesíti meg a ragyogást, a titokzatosságot és az erőt.

A Chase családnév jelentése „üldöz”. De vajon mit? A boldogságot, a vagyont, a stabilitást, a szerelmet, az igazságot? Talán mindegyik családtag mást üldöz.

A Water Nixie egy gonosz vízi teremtmény a Grimm mesékben, aki foglyul ejt egy testvérpárt.

Az Avilion elnevezést a nagymama Tennyson verséből vette, ahol idilli helyként jelenik meg. Szándéka és romantikus képzetei itt is ellentétbe állíthatók a valósággal, és még kifejezőbb, hogy a házat később Valhallává keresztelik, ami a skandináv mitológiában az elesett harcosok csarnoka.