Könyvklub összefoglaló: A boldogságnak nyolc karja van

Végül ez a könyv is közepes értékelést kapott tőlünk. 😀 Mint oly sok más könyvnél, ennél is úgy éreztük, hogy sok potenciál rejlett benne, de több helyen célt tévesztett, és leeresztett, mint egy lufi.

Amikor a könyvklub elején sorra vettük a pozitívumokat és a negatívumokat, előbbinél szinte mindenki a történet bájosságát hangsúlyozta, míg utóbbinál már jóval több jelzőt fel tudtunk sorolni: rosszul megfogott perspektíva, túlírt, kiszámítható, jellegtelen, felejthető történet. Ebből is látszik, hogy annyira egyikünket sem nyűgözött le.

Ennek ellenére nem nevezhetjük rossz olvasmányélménynek, ami leginkább Marcellusnak, a polipnak köszönhető. Többünknek kedvenc karaktere lett, és mindannyian aranyos tölteléknek éreztük, ahogy sajátos látásmódjával tanulmányozza és bírálja az embereket. Intelligenciája több ponton is hiteles volt, rávilágított a polipok egészen elképesztő túlélési stratégiáira, ám volt, aki úgy érezte, az írónő kicsit túlgondolta mindazt, amire ezek az állatok képesek lehetnek. Való igaz, hogy Marcellus meglehetősen furcsa szerepet tölt be a könyvben. Eleinte úgy tűnhet, a közte és Tova közti barátság fogja adni a történet vázát, aztán pedig úgy, hogy a polip az Erik halála körüli rejtély megoldásához lesz kulcs. Ám végül az előbbi elsikkad, az utóbbi pedig nem valósul meg, és Marcellus “csupán” a Tova és Cameron közti kapcsolatot fogja jelenteni. Ráadásul olyan eszközökkel hozza őket össze, amikhez nem feltétlenül szükségeltetik egy polip.

Marcellus tehát nem visz minket közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, mi is lett pontosan Erikkel, és ez máshogy sem tisztázódik. A halál körülményeihez legközelebbi választ pedig egy beleerőltetett megoldás adja: a rejtélyes nő a mólón (valószínűleg Daphne), akinek a motyogásából egy balesetre következtethetünk. De ezt a “nő a mólón” részt meglehetősen feleslegesnek éreztük, jobb lett volna, ha nem tudjuk meg pontosan, mi lett Daphnéval, vagy ha Cameron (és Tova) végül találkozik vele. Így a drogos, gyermekét elhagyó anya toposza elég elvarratlan és odadobott maradt.

Ugyanakkor Tova és Cameron karakterét életszerűnek találtuk. Bár Cameronnak elég sok idegesítő tulajdonsága volt, valószínűleg a múltja miatt nem talált kapaszkodót az életben, és emiatt nem tudott elköteleződni sem. Később Sowell Bayben új életet kezd, de Averyt ismét csak felesleges tölteléknek éreztük. Továt azonban megszerettük, emberek között félszeg, de valójában kemény és melegszívű nagymama-karakter. 🙂 A szerző szépen ki tudta bonta az érzelmeit, hitelesen adta vissza mind a gyermektelenség, mind az időskor okozta vívódásait. Döntései és a várostól való visszahúzódása egybecsengtek a jellemével. Ethan is szimpatikusan testesítette meg a jótevő, szelíd szereplőt, aki kedves türelmével segítette a többieket. Annak azonban szurkoltunk, hogy Tova és Ethan között ne teljesüljön be a szerelmi szál, sokkal jobb volt így, hogy mély, igaz barátság alakult ki köztük.

A beszélgetés végén még kitértünk a könyv címére is, amivel nem teljesen voltunk elégedettek. Mint kiderült, egy félrefordításnak köszönhető, hiszen a magyar szöveg a német címet vette át, amiben a Glück inkább szerencsét jelent. És ez közelebb is áll a történethez, hiszen Tova kiemeli, milyen szerencsés, hogy megismerhette Marcellust, aki elvezette őt az unokájához. Ám az eredeti, angol címet [Meglepően értelmes lények] frappánsabbnak éreztük, mivel ez Marcellus véleménye az emberekről.

Összességében tehát elég túlírt könyvről van szó, tele időhúzó elemekkel és eltolódott hangsúlyokkal, de több bájos és kedves mozzanata is van, szépen megjelenített témákkal és egy csendes-óceáni óriáspolippal, akit az írónőnek eredeti és kedves (bár kissé suta) módon sikerült beillesztenie a történetbe.