Könyvklub összefoglaló: Fahrenheit 451 és más történetek

Ez a könyv sajnos mindannyiunk számára elég közömbös volt, egyikünkben sem hagyott mély nyomot. Pedig mára igazi klasszikusnak számít, és a mondanivalója valóban ma is megállja a helyét, ám azt szerintünk nem sikerült túl eredetien átadnia. A maga idejében valószínűleg figyelemfelkeltőnek és különlegesnek számított, de azóta számtalan hasonló témájú és jobban megírt történet született.

Ennek ellenére voltak pontjai a könyvnek, amiket szerettünk. A Fahrenheit 451 jól megragadta azt, ami kiveszett (vagy kezd kiveszni) a világból, érdekes szempontok alapján foglalta össze, miben látja a társadalom fő “betegségét”, és érzékletesen mutatta be, hogy az egyéni törekvések nem vezethetnek sehova az elnyomó rendszerekben. Ezenkívül katartikus, erőteljes képekkel dolgozott (amikor az elején a nő felgyújtja magát a házával együtt, vagy amikor Montag megöli a parancsnokot), amik biztos sokáig velünk maradnak. Könyvmolyokként értékeltük azt is, hogy Bradbury így felmagasztalta a könyveket, mintegy ódát írt hozzájuk. Ugyanakkor talán kicsit túlzásba esett. Hozzáállása ugyanis bizonyos szempontból sznobnak tűnhet – hiszen mi van a kultúra többi képviselőjével, például a múzeumokkal, a színházakkal, a művészekkel? Ezekről semmit sem tudtunk meg, pedig a világ indokolhatta volna a sorsuk kifejtését.

És számunkra ez volt az igazi negatívuma a történetnek: nagyon érdekes világ kezdett el itt kibontakozni, amiről végeredményben igazából nem sok minden derült ki. Tudjuk, hogy a könyvek, a tudás tiltott, és hogy csak azoknak a szabadidős tevékenységeknek lehet hódolni, amit a rendszer megenged. De hogy pontosan ki áll a rendszer mögött, miért áll érdekében ezt a rendet fenntartani, kivel vív háborút és miért, milyen oka van még az emberek elbutulásának – ezek a kérdések mind felmerültek bennünk olvasás közben, és sajnáltuk, hogy nem kaptunk rájuk választ. Egy disztópiánál mindig a világ felépítése a legérdekesebb elem (mit lehet megtenni és mit nem, kinek hol a helye, milyen társadalmi rétegek vannak, stb.), ebből azonban itt nem sokat kaptunk.

Ugyanígy hiányoztak a témák, történések lélektani megközelítései, és így a megfogalmazás távolságtartó maradt. Montag kvázi végigrohant ezen a történeten, miközben hol fásult volt, hol kétségbeesett, hol dühös; hol ledermedt, hol meggondolatlanul cselekedett, hol őrjöngött – az olvasó pedig loholt a nyomában. Mindezt csupán Faber és Beatty két, egymásnak feszülő monológja törte meg, melyekből kissé szájbarágósan megkaptuk azt, hogy az író szerint mi is a baj a világunkkal. Pedig lehetett volna ebben is mélyebbre menni, Montagot és a többi szereplőt jobban kidomborítani. Ezek nélkül az egész történet kivonatosnak érződött, inkább novellának, semmint regénynek.

Tűz és jég: Ezt a történetet sokkal érdekesebbnek és eredetibbnek találtuk. Sokkoló volt a háttér, a világ, ahova Bradbury bedobta a karaktereit, megkapó szimbolikus jelenetekkel nyomatékosította a hely brutalitását és igazságtalan törvényeit. Jól körüljárta azokat a kérdéseket is, amik egy ilyen limitált környezetből fakadnak: mit kezdhetnek a szereplők a számukra kiszabott idővel és a bolygóról szerzett tudással, kihasználják-e azt a néhány napot, ami nekik jutott, vagy a későbbi generációkra és a menekülés lehetőségére gondolva feláldozzák azt.

Az R, mint rakéta felnövéstörténetként volt érdekes, érzékletesen mutatta be azt a fordulópontot, ahol a gyerekkori álmok valósággá válnak, ám ez közben a gyerekkor végét és a felnőtt lét kezdetét is jelenti. Azonban a világot ismét csak kevéssé ismertük meg, az anyuka búcsúja pedig kicsit összezavart minket. Mintha egy olyan elszigetelő rendszer lenne a háttérben, ami akadályozza a családtagok közötti szeretet elmélyülését.

A többi történetről nem sokat beszélgettünk, igazából csak megemlítettük őket, és kiemeltük egy-két kedves vagy érdekes elemüket. Összességében tehát ez a könyv nem adott nekünk annyit, mint amennyit a megjelenésekor adott volna. Talán mondhatjuk, hogy számunkra a Fahrenheit 451 és más történetek nem “öregedett” jól.