Könyvklub összefoglaló: Növényevő

Egészen rendhagyó könyvünk volt a Han Kang kötet, ritkán olvasunk ennyire felkavaró, nehezen értelmezhető könyveket. Többen nem is tudták hirtelen hova tenni, ám meglepő módon összességében mindenki pozitívan nyilatkozott róla. Az egybehangzó véleményünk az volt, hogy nem könnyű, de érdekes olvasmány.

A könyvklub elején arra a kérdésre kerestük a választ, vajon miért épp Han Kang kapta tavaly a Nobel-díjat, mi emeli őt ki a többi író közül. Előkerestük a hivatalos indoklást, és megállapítottuk, hogy a prózája valóban “intenzív és költői”, egészen egyedi módon, sűrű, felkavaró képekkel mutatja be aktuális témáit. Ezután a könyv központi száláról, legfőbb mondanivalójáról beszélgettünk, azaz Jonghje lázadásáról a patriarchális rendszerben, a vágyáról, hogy teljesen levetkőzze az emberi természet magától értetődő agresszióját, és helyette a számára legtisztább, növényi formát vegye magára. Körüljártuk, mások hogyan fogadják életmódjának megváltozását, és annak vajon milyen okai lehettek. Rájöttünk, hogy lényegében egész életében önmagát, saját vágyait elfojtva, szeretet nélküli közegben kellett élnie, sem a családjától, sem a férjétől nem kapott elegendő megbecsülést és támogatást. Jellegtelen nő lett belőle, aki egyszerűen csak igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak.

Itt kitértünk arra, hogy mindez mennyiben lehet a dél-koreai társadalom kritikája. Ugyanis Han Kang nem feltétlenül annak szánta, de kétségtelen, hogy hatottak rá az ottani tapasztalások, a nőkkel szembeni szigorú elvárások. Azonban ezek a kérdések nálunk is aktuálisak lehetnek, mi is számtalan apró módon igyekszünk megfelelni a ki nem mondott társadalmi szabályoknak anélkül, hogy észrevennénk. (Itt egyik tagunk a hajfestést említette meg, hogy milyen furcsán néznek az emberek egy nőre, aki úgy dönt, nem festeti a haját, amikor őszülni kezd.)

Sokat beszélgettünk a könyvben megjelenő nő-férfi kapcsolatokról, és összeszedtük, hányféleképpen jelenik meg benne a nők elleni erőszak, a nők kihasználása. Egyik férfi szereplő sem tud ugyanis megfelelő társként, segítőként funkcionálni. (Itt elgondolkodtunk, hogy vajon nekik milyen szerepeknek kellett megfelelniük, milyen példákat láthattak egyáltalán.) Csong elég hamar elutasítja Jonghje újszerű viselkedését, és csak kellemetlenséget lát benne. A sógor közben a saját vágyait, művészi elakadását vetíti ki rá, és még ha akaratlanul is, de csak árt Jonghjénak. Eltűnődtünk, vajon kicsit más körülmények között lehetett-e volna szerelem kettejük között, de lényegében a történetben végig a szexuális vágy érvényesült, és együttlétükkel inkább csak mindketten kétségbeesetten igyekeztek kapaszkodni az életbe. Ezután Inhje hamar véget is vetett a “viszonyuknak”, úgy érezte, kénytelen visszaküldeni húgát a pszichiátriára, ám ezzel lényegében megpecsételte a sorsát.

Miután másodszor is kórházba kerül, Jonghje egyre inkább elutasítja az ételt, és így az életet. De itt még látjuk Inhje vívódását, és megtudjuk, hogy ő sincs jól. A maga módján ő is próbál alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, ám ez neki sem sikerül teljesen, hiába választ hozzá más stratégiát, mint Jonghje, ő is kezd beleroppanni. Ám Jonghje sorvadása miatt nem vonható felelősségre, túl sok mindent ő sem tudott volna tenni, ahhoz társadalmi szintű változtatásokra lett volna szükség. Lényegében a könyv egyik szereplője sincs jól, mindenki kétségbeesetten keresi az útját. Dzsiun keresztül még azt is látjuk, hogy ez a rendszer már gyerekként mennyire megterhelő lehet. Mindent megtesz, hogy felvidítsa az anyját, miközben a szülei fizikailag és érzelmileg is magára hagyják.

A könyv képeit valóban nagyon erőteljesnek éreztük, bizonyos részek többeket is megrendítettek. Tele volt a történet erős szimbólumokkal, amik közül nem mindent tudtunk pontosan értelmezni. Az álomképek akár emlékek is lehettek, esetleg az elfojtott vágyak, az emberre jellemző, mélyen elfojtott agresszió öltött képet bennük. A fák nem igazán tűntek békésnek, inkább voltak komorak, elutasítóak, talán hogy kihangsúlyozzák a közéjük való tartozás lehetetlenségét. A virágok önmagukban a szépséget testesítették meg, de a bizarr szituáció, amiben felbukkantak, magát a felfestést is visszatetszővé tették. A madár valószínűleg mindenütt a szabadságot jelképezte, ám ez sem jelent meg soha tiszta formában, és így talán inkább a kilátástalanság szimbóluma lett.

Végül tehát így fejtettük meg a könyvet: “az ember létezése sérti a másik ember létezését”, az agresszió belénk van kódolva, ezért, és a társadalom nyomása miatt az emberek között valódi kapcsolódás nem lehetséges. Jonghje ez ellen lázad, ebből próbál kilépni, és amikor felfogja küzdelme hiábavalóságát, összeroppan. Ő egy személyben az összerappontott madár és a száj, ami a madárba harap. (Fú, azért ez nem semmi, hogy ezt így összeraktuk, köszönöm nektek! 😊)