Könyvklub összefoglaló: Agathe

A könyvklub előtt kicsit tartottam tőle, hogy egy ilyen rövid könyvről tudunk-e majd annyit beszélgetni, hogy kitöltsük az időt, és ne üljön le a hangulat, de azt kell mondjam, feleslegesen aggódtam. 😀 Ráadásul a véleményünk is egyezett az Agathe-ról, úgyhogy ismét nagyon jó kis könyvklubunk volt. 😊

Sajnos a könyv egyikünk tetszését sem nyerte el igazán, miközben a potenciált láttuk benne, így sokat beszélgettünk arról, mi az, ami miatt nem működött, és hogyan lehetett volna jobban megírni. A két legnagyobb problémánk a szöveg terjedelme és az 1948-as dátum volt. Úgy éreztük, az írónő túl sok témával akart foglalkozni, amit egy ilyen rövid könyvben nem tudott rendesen kifejteni, és így sok kérdésre nem kaptunk választ. A történet dátumának pedig egyszerűen semmi értelme, súlya nem volt, ugyanúgy játszódhatott volna 1980-ban vagy ma is. A világháborúról semmilyen szinten nem esett szó, egyáltalán senki nem említette: sem a páciensek kortörténetében, sem az orvos előzményéletében (ami mondjuk amúgy sem volt) nem jelent meg. Ugyanígy a háború utáni Franciaországról sem tudtunk meg semmit, és innentől kezdve a könyv mondhatni “lefittyedt”, összeesett, hiteltelenné vált. Próbáltuk megérteni, miért helyezhette az írónő ebbe az évbe a történetét. Volt aki úgy vélte, azért, mert ilyenkor még sok minden tabunak számított, de az is lehet, hogy egy technológia nélküli hangulatot akart vele visszaadni. Akárhogy is, nagyon sok minden felett elsiklott, ami az akkori kort jellemezte.

Az orvost nem igazán kedveltük meg. Nagyon hiányoltuk, hogy az életének története nincs kidolgozva, hogy nem ismerjük meg, hogyan jutott idáig, jelenlegi kiábrándultságáig, mikor tűnt el az életéből kezdeti lelkesedése. Ezt csupán az időskor okozta, vagy történt még más is az életében, ami megtörhette? A munkáját sem végezte profi módon, teljesen zsémbes vénemberré vált, és nem mindig értettük a viselkedését.

A félelméhez viszont tudtunk kapcsolódni, úgy éreztük, ezt az írónőnek valóban sikerült jól lefestenie: az öregedéstől és a haláltól való félelmet és bizonytalanságot. Láttuk, hogy az orvos mennyire magányos, mennyire elszigetelődött más emberektől. És ennek a szorongásnak a fordulópontjait is érzékeltük: a titkárnője férjével való beszélgetést, majd a temetését, ahol az orvos végre őszintén tudott sírni. Bár ezeknél a jeleneteknél kicsit hiányoltuk a többiek nézőpontját, amivel teljesebb képet kaphattunk volna.

Agathe-ot sokkal hitelesebbnek találtuk. Érthető volt az elakadása, az elveszettsége, és szimpatikus volt, hogy aktívan akart tenni azért, hogy változtasson az életén. Sőt, volt aki úgy fogalmazott, hogy az orvosnak azért is volt vele könnyű dolga, mert Agathe végezte helyette a munka nagy részét, hiszen már a kezelés elejétől fogva nyíltan állt a beszélgetésekhez, míg az orvos… Hát, mondjuk, hogy csorgatta rá a nyálát? 😀 Beszélgettünk arról, mi lehet a kapocs kettejük között, hogy hangolódtak így egymásra. Az orvos részéről ez talán testi vágy volt, amit akár egyfajta kapuzárási pánik is okozhatott. (Bár itt megint csak jó lett volna tudni, milyen romantikus kapcsolatai voltak eddig…) Agathe részéről pedig a gyógyulás és gyógyítás iránti vágy, hiszen a kérdéseivel az orvost is kirángatja fásultságából. A követős-kukkolós részeket azonban nem értettük. Cseppet sem tette szimpatikussá az orvost, főleg mindazok fényében, ami Agathe gyerekkorában történt…

Ilyen szempontból pedig a könyv végét sem tudtuk hova tenni. Volt, aki úgy érezte, ez a lezárás (hogy együtt kávéznak, és így bizalmasabb viszony alakul ki kettejük között) mintha az orvos vágyálma lenne, de Agathe-tól karakteridegen. Az orvos változását sem éreztük olyan egyértelműnek. Nem feltétlenül tűnik úgy, hogy innentől kezdve máshogy végezné a munkáját. Nem kaptunk elég jelenetet, ami a változását hangsúlyozná. Bár ez részben megint csak a könyv terjedelmére vezethető vissza…