Könyvklub összefoglaló: A titkos történet

Sajnos Donna Tartt könyve nálunk nem találta meg a közönségét. Volt, aki félbe is hagyta a könyvet, aki pedig időhiány miatt nem végzett vele, őt sem szippantotta be a hangulata, és a könyvklubos résztvevők közül (akik így összesen hárman voltunk) csupán én képviseltem a rajongói tábort. 😀

Nem annyira meglepő egyébként, hogy A titkos történet ennyire nem nyerte el a csoport tetszését. Nagyon egyedi, különleges hangulatú könyvről van szó, ami ráadásként még hosszú is és egyáltalán nem cselekményközpontú. A karakterekkel (akik az elbeszélés középpontjában állnak) nehéz azonosulni, sőt, akár közel kerülni hozzájuk vagy valamelyest megkedvelni őket. A Hampden világtól elzárt közege sem túl barátságos, és az egész történetet áthatja egy baljós, depresszív légkör, amiben a szereplők mondhatni jó hosszan szenvednek.

A könyvklub másik két résztvevőjéhez tehát sem a téma, sem a cselekmény (azaz annak hiánya), sem a karakterek nem álltak közel, és így nem kötötte le őket a könyv, kvázi becsületől olvasták végig, amit ezúton is köszönök nekik. 🙂 Vagyis olvasás közben reménykedtek benne, hogy lesz itt még valamilyen fordulat a végén, ami majd mindent új megvilágításba helyez, de mivel sok részlet homályos folt maradt, ezt sem kaptuk meg. Közben én ezt épp izgalmasnak találtam, azt, hogy nincsenek egyértelmű válaszok, és így volt lehetőség különböző elméleteket gyártani. Ezt amúgy más is elismerte, ő is több lehetséges forgatókönyvre gondolt a történtekkel kapcsolatban, és sajnálta, hogy végül egyik sem lett igaz, és így a képzelt végkimenetelekhez képest (Julian valahogy összejátszott Bunnyval, Bunny mégsem halt meg) a valódi lezárás kiábrándító volt. A pumás elméletemet (azaz hogy a gazdát valójában egy puma ölte meg, Henry viszont szívesen elhitte, hogy ő gyilkolt, mert ez kiszakította őt a fásultságából, és valamilyen háborodott módon értelmet adott az életének) a többiek érdekesnek találták ugyan, de úgy éreztem, ez sem győzte meg őket a regény nagyszerűségéről. 😀

Sokat beszélgettünk még a karakterekről is, ám a többiek inkább meggondolatlannak, züllöttnek és rémesnek találták őket, amiért így követik Henryt és ilyen szörnyűségekre képesek. A fő manipulátornak Henryt tekintették, aki kénye-kedve szerint adagolta az információkat, élvezte, hogy megvezetheti a többieket, és örömét lelte a gyilkos játszadozásban. Ráadásul az olvasót is megvezette, hiszen bármi volt is az igazság, több részlet hiányában mi is kénytelenek voltunk elhinni mindazt, amit állított. Bunny és Richard sem nyerte el a tetszésüket, mert mindketten idegesítően színleltek, többnek akartak látszani, és tulajdonképpen őket is a csordaszellem hajtotta. Ráadásul mindegyik karakter a pénzen keresztül értelmezte önmagát, ami így központi kérdés lett a könyvben (hogy ki mit engedhet meg magának, hol tölti a szünetet, hogyan öltözködik), és ez nagyon idegennek tűnt a valóságunkhoz képest.

Én ezzel szemben érdekesnek és egyedinek találtam a talajvesztett antihősöket, akik a neveltetésükből és a családi hátterük hiányából adódóan nem tudtak másba kapaszkodni, mint egy őrült, ókori eszméken alapuló hiedelembe, miszerint a vér, a “mennyei őrület” megtisztít és felemel. A szereplők (kivéve Henryt, aki valóban a magáévá tette ezt az eszmét, és Bunnyt, aki különbözött a többiektől, és ez végül a vesztét okozta) tulajdonképpen mind céltalanul sodródtak felnőtt életük kezdetén, így kapóra jött számukra “egy hősi küldetés”, ami egy rövid időre egyesítette és kiragadta őket a tehetetlenségből.

Nem írtam még ilyen összefoglalót, ahol ennyire különvettem volna a saját véleményemet a többiekétől, viszont úgy éreztem, itt most indokolt lehet, mert ez jól mutatja azt, mennyire megosztó olvasmányról van szó. Az, hogy A titkos történet hangulata mennyire ragadja magával az olvasót, mennyire hagyjuk, hogy Henry megvezessen és a sötétbe rántson minket, valóban egyénfüggő. Nem lesz mindenkinek a kedvenc olvasmánya, de aki kíváncsi a dark academia műfajára, és nyitott a lassabb folyású, sötét történetekre, annak maradandó tapasztalás lehet.