Könyvklub összefoglaló: A nagymamám azt üzeni, bocs

Bár Backman regényét összességében nagyon bájosnak találtuk, felfedeztük a gyenge pontjait is, amiktől néha döcögősebb lett ugyan a történet, de a varázsából így sem veszített. 🙂

A regény nagy erőssége egyértelműen a karakterekben és az író stílusában rejlik. Elsa és a nagymamája olyan egyedi párost alkot, hogy a jeleneteik egyszerre szórakoztatóak és szívet tépőek. De a ház többi lakója is saját történetet és egyéniséget kap, így hiába karikatúraszerűek néha, mind belopják magukat az olvasó szívébe. A könyv kibeszélését ennek megfelelően a szereplőkkel kezdtük. A nagymama karakterét furcsán kettősnek éreztük, egyszerre volt reális és valóságtól elrugaszkodott. Furcsaságai sokszor humorforrást jelentettek, ám jobban belegondolva nem voltak megalapozottak. Vajon minden őrültségét visszavezethetjük az Elsáért való kiállásához? Nem tudtuk az összes tettét ezzel magyarázni (például amikor meztelenül flangált George előtt), és a másokra irányuló bosszantásai sokszor infantilisnak tűntek. Mindeközben nagyon is komoly sors és hivatás volt az övé, számtalan emberen segített, és rengeteg nehéz helyzetet élt át. Talán épp ezek miatt nem tudott komolyan viselkedni, mert már látta a legrosszabbat? Kicsit értetlenül álltunk bizonyos megnyilvánulásai előtt, de ez még nem jelenti azt, hogy ne szórakoztunk volna jókat rajta.

Elsával kapcsolatban is hasonlóan kettős érzéseink voltak. Nagyon érdekes, bátor, csupa szív jellem, aki elérte, hogy a társasház (azaz bérház) lakói megnyíljanak, továbblépjenek és egy közösség legyenek. Ám a módszerei néha idegesítőek voltak, nem érzékelte a saját és a többiek határait, közben viszont túl érett is volt. Egyetértettünk abban, hogy az író túl fiatalnak ábrázolta, mert így néhány megnyilvánulása (főleg amikor visszautalt rá, hogy már a korábbi években is miket tett vagy mondott) teljesen hiteltelenné vált. Úgy véltük, ha Elsa tízéves lenne, úgyanúgy érettnek számítana a korához képest, és hihetőbbek lettek volna az apró részletek. De az is lehet, hogy Svédországban egy tízéves már cseppet sem számít koraérettnek, ha a politikáról ír levelet a Télapónak. 😀

A ház lakói közül főleg Britt-Marie-t emeltük ki, az ő történetét éreztük a leghatásosabbnak olyan szempontból, hogy sokáig meglehetősen ellenszenvesnek találtuk a karakterét, aztán rá kellett jönnünk, mennyire félreismertük. Benne nyilvánult meg leginkább a könyv egyik fő üzenete, azaz hogy mindenki mögött van egy történet, éppen ezért nem szabad túl hamar ítélkezni az emberek felett. A fekete szoknyás nővel együtt rávilágított az elfogadás fontosságára, hogy ne féljünk kérdezni és nyitni olyanok felé, akik első ránézésre ezt nem érdemlik meg. Így a Virágot Algernonnakkal együtt ez a regény is kiáll azok mellett, akik eleinte “másnak” tűnnek, és felhívja a figyelmet arra, hogy valójában mindenki más, csak máshogy.

A könyvben megjelenő tragédiák azonban érzésünk szerint nem működtek olyan jól. Igaz, nagyon érdekes élethelyzetekről olvashattunk, de egy idő után egyszerűen túl sok lett a szörnyűség, amitől a szöveg sűrű lett, és a felvetett témák az érzékenyítés helyett inkább elveszítették a hatásukat. Különösen igaz volt ez Britt-Marie történetére, ami egy kevésbé súlyos tragédia nélkül is kikerekedhetett volna. Viselkedését “kisebb” probléma is indokolhatta volna, hiszen ha belegondolunk, az, hogy az anyja a nővérét jobban szerette nála, már épp elegendő lehetett volna ahhoz, hogy megtörje. Néha az írók mintha elfelejtenék, hogy “egyszerű” olvasókként és a világban létező emberekként pontosan értjük, hogy “apróbb” dolgok is mennyi szenvedést okozhatnak, és mindenképp vérhez meg drámához folyamodnak. Azt sem éreztük reálisnak, hogy Elsával ilyen részletekbe menően osztanak meg minden egyes tragédiát. Máshogy is lehet ezeket tálalni egy gyereknek, az olvasó pedig valószínűleg képes lesz a sorok közé látni.

A regény újabb kettőssége, hogy ezeket a tragédiákat egy fantáziavilággal és mesékkel árnyalja. Ezeket néha kuszának találtuk, ennek ellenére Félálomország egy óriási és szép metafora volt. Egyszerre jelentett menekvést a valóságból és kapaszkodót hozzá, hiszen Elsa rajta keresztül érthette meg a lakók történetét és saját feladatát. A meseszerűség a könyv más pontjait is jellemezte (például a wors megjelenését vagy a történet végét, amikor a lakások Elsáéi lettek), és így furcsa (de talán szükséges) kontrasztot alkotott a szörnyűségekkel.

Végül tehát abban maradtunk, hogy annak ellenére, hogy a könyv néha sok volt, valahogy mégis működött, és bár nem egy tipikus karácsonyi történet, vissza tudta adni az ünnep hangulatát és üzenetét.