Könyvklub összefoglaló: Csillagok sercegése

A rocksztár Stefánssonnak vegyes volt nálunk a fogadtatása. 😀 Azt mindannyian elismertük, hogy nagyon szépen ír, mindenkinek tetszett a könyv nyelvezete és stílusa, ami jól passzolt a jelenetekhez, a homályos visszaemlékezéshez, és hozzátett a hangulathoz. Ám a történet többeknek kusza, néha követhetetlen volt (nem értettük például, hogy a nagyszülők miért maradtak ki), illetve néha hiányoltuk a nagyobb érzelmi megnyilvánulásokat, mintha a szereplők nem élték volna meg teljesen a történteket, nem mentek volna végig az érzelmi folyamatokon. Így először erre a “hiányérzetre” kerestük a válaszokat.

Többen értelmezik úgy a címet, hogy az a szereplőkre utal, akik olyan messze állnak egymástól, mint a csillagok. Valóban, a karakterek mintha sokszor elmennének egymás mellett, nem egymás felé, hanem befelé fordulnak. Ennek oka lehet a traumák sorozatos megélése, amiknek a feldolgozására mintha egyiküknek sem lenne megfelelő eszköze. A családtagok képtelenek megfogalmazni az érzelmeiket, és így sokszor hallgatással, elfojtással reagálnak. És ez lesz tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami összeköti a különböző generációkat (néhány tárgyi hagyatékon kívül): a nagy érzelmi változások, a folyamatos nehézségek, önkeresések, amiknek a feloldását nem látjuk.

Ezután a történet egyes szálain mentünk végig, melyek közül mindenkihez másik állt közel. Volt, aki a kisfiú nézőpontját értékelte nagyon, más a dédszülők komplex életútját emelte ki, az anya és az apa szála pedig a két karakter személyisége és egymásra találása miatt lehetett érdekes. Sokat elemeztük a dédszülőket, akikről a könyvben a legtöbb szó esik – talán azért, mert a narrátor az ő sorsukban látja a későbbi történések, érzelmi megélések (vagy elhallgatások) magyarázatát. A dédmama döntéseit és karakterét jobban megértettük, bár láttuk a küzdelmeit is. Nem éreztük úgy, hogy a hajóskapitánnyal valódi kapcsolatot tudott volna kialakítani, sokkal jobban illett hozzá az, hogy végül a dédpapát választotta. Bármennyire szomorú volt is így a hazatérése, a hajóskapitányhoz fűződő szerelme nem tűnt valóságosnak. A dédpapát már sokkal nehezebben tudtuk értelmezni, többen egyszerűen gyenge jellemnek találták. Valóban képtelen volt kitartani a döntései mellett, ám érződött, hogy neki is megvannak a maga belső küzdelmei. Mintha folyamatosan az élet értelmét kereste volna, de elköteleződni egyik magyarázata mellett sem tudott, és talán még a halott fivére okozta trauma is kísértette. Mindenesetre dédmamával valahogy mégiscsak kitartottak egymás mellett és létrehoztak egy családot.

Az apáról és az anyáról nem sokat tudtunk meg, csak annyit, hogy kissé ellentétes személyiségek, így sajnáltuk, hogy nem láttunk több jelenetet arról, ahogy összekovácsolódnak, és a mindennapjaikat élik. Az anya haláláról szóló részek mindannyiunkra nagy hatással voltak, itt különösen szépnek éreztük Stefánsson leírásait, képeit. A kisfiú-apa-mostoha hármasának működése is kissé ködös volt. Elgondolkodtunk, vajon az apa és a mostoha mennyire szerethette egymást, hogy ismerkedtek meg, és miért kötöttek ki egymás mellett. Mivel itt a jeleneteket végig a kisfiú szemén keresztül láttuk, ezekre nem kaptunk válaszokat. És azt sem lehetett eldönteni, vajon mennyire megbízható narrátor, tényleg úgy történtek-e a dolgok, ahogy elmesélte, vagy nagyban befolyásolta még a zavara, az ijedelme és a gyásza. Például a mostoha jellemzésénél, aki rémisztő, rideg nőszemélyként jelent meg. Ennek ellenére aztán mintha elkezdtek volna közeledni egymáshoz, de kérdés, hogy vajon később igazi családdá váltak-e. Közben nagyon hangulatosnak (hol viccesnek, hol megrendítőnek) találtuk a kisfiú jeleneteit a környékbeli gyerekekkel, az írónak itt sikerült visszadnia a panelek hétköznapi valóságát.

A kisfiú kapcsán beszélgettünk az emlékezésről is, hogy néha úgy tűnt, mintha a narrátor nem teljesen a valóságot osztaná meg velünk, hanem azt is, ami a képzeletében játszódott le – például amikor a kisfiú a temetésen megdobta a papot. Ugyanakkor a narrátort a valóság is érdekelte, és az érzelmek, amik az egyes karaktereket vezérelhették. Mintha mindezt addig elhallgatták volna előle, ő pedig most talán a saját lelki fejlődése érdekében is a mélyére akart volna ásni a történéseknek. Ez vezethette vissza a rég nem látott nagy-nagynénjéhez is, miközben félig melankolikusan, félig belenyugvón, vagy talán hálásan is elmerengett családja történetén, a hátrahagyott emlékeken, sorsokon és tárgyi örökségeken.