Könyvklub összefoglaló: A tizenharmadik boszorkány

Teljesen más boszorkányos könyv, mint A lány, aki holdfényt ivott, de ugyanúgy szerettük, még ha nem is adnánk rá öt csillagot.

Ismét sikerült jó olvasmányt választanunk (köszönjük az ajánlást!), A tizenharmadik boszorkány is tetszett mindenkinek. 😊 Legérdekesebbnek a családi kapcsolatok ábrázolását találtuk benne, ahogy a könyv ezekkel a részekkel hat az olvasó érzelmeire, és ahogy az ismétlődő sorsokat bemutatja. Sokat beszélgettünk Elinor, Jenny és Stella kapcsolatáról, viselkedéséről, hogy ki hibázott, és mekkorát. Meg tudtuk érteni Elinor és Jenny viselkedését, egymástól való elzárkózását, és azt is, miért alakít ki Elinor könnyebben kapcsolatot Stellával. Stelláról azonban megoszlottak a vélemények. Volt, aki szerint a viselkedése belefért a lázadó kamasz képébe, más túl fiatalnak találta az általa elkövetett cselekvésekhez. Will karakterét is szerettük, viszont a hirtelen változását egyáltalán nem találtuk hitelesnek.

Hangulatosnak éreztük a képességek leírását, ahogy azok a mágia és a realitás hátárán egyensúlyoztak. Beszélgettünk arról, mennyire nem tipikusan „boszorkányos” ez a könyv, hiszen a benne megjelenő képességeket erős intuíciókhoz is tudjuk kötni, ami egybevág a mágikus realizmus irányzatával. A mágikus realizmus abban is megmutatkozik, hogy a szereplők nem beszélnek a képességeikről, mindenki magától értetődőnek tartja őket, a könyvnek ezt az elemét mégis furcsának találtuk. A szereplők lényegében semmilyen lényeges dologról nem beszélnek: sem a képességekről, sem a kapcsolatukról, sem a családjuk történelméről.

Amit nem annyira szerettünk a könyvben, az a szerelmi szálak alakulása és a krimi szál volt. Az előbbiek túl rózsaszínesre sikerültek, túl hamar alakultak ki kapcsolatok – bár Elinor és Brock kapcsolatát szépnek gondoltuk. A krimi szálat úgy, ahogy volt feleslegesnek éreztük, nem igazán lett kibontva, tulajdonképpen csak katalizátorként szolgált a családi események beindításához, és csak a történet legelején és legvégén bukkant fel, kissé összecsapottan.

Beszéltünk még a tájleírásokról, amik összességében hangulatosak voltak (pl. az eső különböző elnevezései), de néha ismétlődtek, és kevésbé bizonyultak szépnek, mint a kapcsolatok leírásai. A könyvklub végén egyetértettünk abban, hogy bár nagyon olvasmányos könyv volt, a hangsúlyai elcsúsztak, és inkább csak jó ötletek halmaza lett, nem állt össze egésszé.