Könyvklub összefoglaló: Énekelek, s táncot jár a hegy

Azt hiszem, ez lett eddig a leghosszabb összefoglaló. 😀 Nehezebb is volt rendes gondolatfolyamba szedni, annyi mindenről beszélgettünk, és így is annyi rejtélyes pont maradt a könyvben.

Azt hiszem, az utóbbi időben nem is volt ilyen, hogy ennyire egyezett a véleményünk egy könyvről. 😀
Mondjuk ennek része lehet az is, hogy ez egy kevésbé megfogható, körülhatárolható történet. Így bár mindannyiunknak tetszett, nem mindenki tudta megfogalmazni, pontosan mi tetszett neki benne. Inkább a hangulata, a különböző nézőpontok voltak érdekesek. Akik meg tudták fogalmazni a pozitívumokat, ők is inkább a verses stílust, a balladai elemeket és az olvasással járó a kihívásokat (összerakni, hogy ki kicsoda; lekövetni, hogy ki beszél) emelték ki.

Azt is nehezen tudtuk meghatározni, miről is szól ez a könyv. Hiszen a fülszöveg nem pontos, nem igazán Sió és a családja életét követjük végig, és a hegyi közösség életéről, szokásairól sem tudunk meg sokat. Volt, aki a tanulságot az egyes karakterek fájdalmában látta, hogy a könyv esetleg arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy legyünk kedvesebbek egymáshoz. Más a túlélésért való harcként értelmezte ezt az életet, ahogy az egyes szereplők igyekeznek boldogulni. Talán főleg egyfajta élethangulatot akart visszaadni a regény, hiszen az írónő is ezt hangsúlyozta az interjúkban, ezért is választott különböző nézőpontokat.

Arra a kérdésre, hogy ki melyik nézőpontot találta a legérdekesebbnek, elég egyöntetű válasz érkezett. 🙂 Mindenki inkább a természet (állatok, gombák, jelenségek) fejezeteit említette, mivel ezek rendhagyóak voltak, nem sokszor találkozunk ilyen narrálással. Illetve érdekes volt a természet ábrázolása, hogy végig érződött, itt az életet és a halált máshogy kell értelmezni, és hogy a természet elemei szempontjából az ember egy nagyon kicsi valami, ami csak elvenni tud. Abban is egyetértettünk, hogy nem szívesen élnénk ilyen elzárt közösségben, esetleg csak rövid ideig, mivel mindannyian alapvetően városiak vagyunk, és nem tudnánk létezni Wifi nélkül. 😀

Annak ellenére, hogy szerettük a könyvet, sok mindent nem értettünk benne, és a könyvklub alatt ezeket a kérdéses részeket is igyekeztük megfejteni. Furcsa teremtmények voltak a vízitündérek (akikről igazából ki sem derült, hogy vízitündérek), akik mintha egy köztes térben, az élők és a holtak világa között léteztek volna. (Ez amúgy más szereplőkre is igaz, hiszen a történet tele van szellemekkel.) Azon is gondolkoztunk, ki/mi lehetett a szellem Mia házában. Talán a könyv egy korábbi karaktere, esetleg egy ismeretlen lény? Beszélgettünk a borítóról is, ami mintha egy vadászatot ábrázolna, de ami ilyen formában nem jelent meg a könyvben. Talán a hegyvidék ősi hangulatát, az emberi kegyetlenséget vagy a természettel szemben álló embereket akarta ábrázolni, hiszen ezek mind fontos elemei a történetnek.

Próbáltuk megragadni ennek a hegyi közösségnek a lényegi pontjait is, de nem igazán sikerült. Talán a polgárháború utáni, még mindig jelen lévő traumának is köszönhető, hogy az itteni emberek ennyire elszigetelten élnek egymástól. De a viszonyaikról nem sok minden derült ki. Látjuk, hogy néha az egész falu együtt ünnepel vagy gyászol, és hogy néhány karakter találkozik egymással, de alapvetően mindenki gyanakvónak és távolságtartónak tűnik.

A kissé bizarr fejezetek igazából nem zökkentettek ki minket. Lluna nézőpontján volt, aki csodálkozott, más megmosolyogta, de lényegében jól illeszkedett a könyv hangulatához. A vízitündérek és boszorkányok fejezetét pedig inkább csak nehezen értelmeztük. A könyv végét azonban nem éreztük az igazinak, mivel más volt, mint a korábbi fejezetek. A történet itt veszített a misztikus hangulatából – bár tény, hogy itt is maradtak nyitott kérdések, mint például, hogy mi lett a szarvassal, és mi lesz ezután Mia és Oriol kapcsolatával. Furcsának találtuk, hogy az írónő visszahozta Jaumét, és hogy a történet így kicsit félbehagyottan ért véget.