Könyvklub összefoglaló: A fülemüleerdő titka

A fülemüleerdő titka idei évünk második kedvenc olvasmánya, ugyanis a jelenlévők mind szerették a könyvet. 🙂

Bár igaz, hogy egyik tagunk végül nem tudta ötcsillagosra értékelni, részben azért, mert úgy érezte, nem megfelelő a besorolása, és egy gyerekkönyvhöz képest túlságosan nyomasztó. A könyvklubon is ezt jártuk körül először, mert többen is kiemelték a rövid összefoglalójukban. A kiadó tízéves kortól ajánlja a regényt, de mi egyetértettünk abban, hogy inkább a 12-13 éves korosztály tudná rendesen értékelni, a fiatalabbak számára túl komor lehet a hangulata és a megjelenő témák ábrázolása. Itt igyekeztünk még összegyűjteni hasonló gyerekkönyveket, amik elsőre valóban túl sötétnek tűnhetnek, mégis olvastuk és szerettük őket fiatalként, vagy már később találkoztunk velük, és szintén elgondolkodtattak bennünket, hogy vajon ki a jó célközönségük. (Ha jól emlékszem, főleg a Coraline és a Lemony Snicket könyvek merültek fel példaként.) Próbáltuk felidézni, gyerekként mire fókuszáltunk olvasás közben, és eltöprengtünk, hogy ha elég kaland van egy könyvben, vajon a gyerekek jobban be tudják-e fogadni a nehezebb témákat.

Azért is beszéltünk erről annyit, mert Henrietta és a családja sorsát felnőttként is elég megrendítőnek találtuk. Mindannyian teljesen bevonódtunk a történetbe, átéreztük az igazságtalanságokat, dühítőnek találtuk a felnőttek viselkedését, és drukkoltunk a pozitív végkifejletért. A felnőttek közül főleg Jane néni és az apa karaktere miatt bosszankodtunk, bár előbbinek jobban meg tudtunk bocsátani. Jane nénit valaki inkább gyávának tartotta, de azt is láttuk, hogy a maga eszköztárával azért igyekezett helytállni. Ráadásul ő feladatait inkább az apának kellett volna ellátnia, hiszen egyetlen férfiként ő lett volna megfelelő döntéshozói helyzetben. A távollétével azonban dr. Hardy kvázi teljhatalmat kapott a Reményházban, Jane néni pedig kénytelen volt hinni az orvos szakértelmében. Bár megértettük, hogy az apának pénzt kell keresnie, és a bűntudat is emészti Robert halála miatt, úgy éreztük, túl sok ponton hagyta cserben a családját, így távolléte inkább tűnt felelőtlenségnek és menekülésnek. Egyik tagunk azonban nem haragudott rá, inkább a támogató családfőt látta benne, és a leveleiből is a törődést olvasta ki. Az biztos, hogy ez a helyzet egyik családtag számára sem volt könnyű, és Henrynek találékonynak kellett lennie, hogy egyedül is boldoguljon, és haza tudja hívni az apját.

Az igazságtalanságot az anyával szemben is éreztük, akit a kornak megfelelően begyógyszerezve “gyógyítottak” és bezártak, megakadályozva őt abban, hogy rendesen megélje a gyászát. Pedig a reakciói teljesen természetesek voltak egy ilyen helyzetben, ráadásul Henry is hatékonyan tudott volna neki segíteni, hiszen az anyja odafigyelt a felolvasásaira. A történetet még szomorúbbá tette az, hogy a depressziója miatt az anya egyik gyerekével sem tudott megfelelően törődni, és így Henry és Malacka több szempontból is magára maradt. Ráadásul Malackát így egy időre el is vették a családtól, ami egy újabb felkavaró része volt a könyvnek.

Tulajdonképpen egyik családtag sem tudta rendesen megélni a gyászát Henryn kívül, akinek sikerült megtalálnia a kapaszkodóit Robert “szellemében” és a mesékben. Ők adtak neki erőt és útmutatást mindahhoz, amit a családja helyreállításának az érdekében tett. A jövőbe vetett reményét leginkább a saját könyveiből merítette, amiket mindannyian kellemes adaléknak találtunk, és maga A fülemüleerdő titka is szépen visszaadta ezeknek a klasszikus történeteknek a hangulatát.

Közben pedig Henrynek hús-vér segítője is akadt Pille személyében, aki bár végül mégsem volt igazi boszorkány, jó boszorkány szerepével enyhített a nyomasztóbb részek hangulatán. Pedig az ő küzdelme is valós és lassú volt, ő is nehezen tette túl magát a gyászán. Megoldásként a világtól való visszahúzódást választotta, ám ez sem bizonyult járható útnak, és végül Henry segítségével lassan sikerült összeszednie a bátorságát, hogy előlépjen az erdőből.

Összességében tehát a komor témái ellenére (vagy valaki épp azért 😀) is nagyon szerettük ezt a könyvet, mert elő tudta csalogatni belőlünk a gyermeki énünket, akit elbűvölt a mesés légkör, és aki végig szorított Henrynek, hogy felül tudjon kerekedni az infantilis felnőtteken.